2008. december 23., kedd

Célegyenesben

Nagyon tiltakozik a lelkem az ellen, hogy a készülődést versenyfutásként éljem meg, mégis ez a cím ugrott be elsőként, így hát valószínűleg mégis csak ez a helyzet.
Nos, jól állunk, azt hiszem. Az ajándékok ebben a percben is "csomagolódnak", sült mézes is, készült lekvár is, a díszek ellenőrizve, amire kerülnek, az is készen áll (ezt azért csak így körülírva, mert néha gyerekek is olvasnak), a menü elméletben már többször elkészült, és a lakás se disznóól már. Azt nem merném leírni, hogy rend és tisztaság van, de nekünk elég, amit sikerült elérni. Nehéz volt megemésztenem, de végül beláttam, hogy nem fog minden sikerülni, amit elterveztem, amire vágytam. A családi béke, és némi alvás érdekében lemondtam hát két vendégséget, és elfogadtam, hogy a Zsófinak szánt mesekönyv valami más alkalomra készül csak el. (Félő, hogy jövő ilyenkorra, mert az összevásárolt kellékek és díszítőelemek egy része kimondottan karácsonyi...)

A teendők nem fogytak még el (soha nem is fognak), de isteni érzés esténként leülni kicsit, és az ablakdíszek, meg az adventi koszorú gyertyáinak fényében a szentestéről álmodozni... Szinte ez a tél egyetlen értelme (a forró, alkoholos italokon kívül).

Legyen mindenkinek nagyon szép, meghitt karácsonya!

2008. december 19., péntek

A kedvenc karácsonyi történetem

Pontosabban az egyik. És nem is kimondottan karácsonyi, de a mostani túlhajszolt, idegbajos, nemszeretem-programokkal (azt hiszem, ezek a kötelezettségek) telizsúfolt adventi időszakban jó volt újraolvasni... Megosztom Veletek, és ezzel kívánok minden Olvasómnak tényleg békés és meghitt, boldog ünnepet - illetve ünnepre készülődést!

"John Pierpont sikertelen emberként halt meg. 1866-ban, nyolcvanegy évesen kormánytisztviselőként végezte be napjait Washingtonban, lélekhorzsoló személyes kudarcok hosszú sorával a háta mögött. Pedig a dolgok egész jól indultak. A Yale-en végzett - amelynek alapításában nagyapja is segédkezett -, és az oktatást választotta hivatásául. De kudarcot vallott a tanításban. Túl elnéző volt a diákjaival. Így hát próbaképpen a jog világához fordult.
Ügyvédként is kudarcot vallott. Ügyfeleivel túl nagyvonalú volt, az igazságot pedig túlságosan a szívén viselte ahhoz, hogy elvállalja a jól fizető ügyeket. Ezek után felcsapott méteráru-kereskedőnek.
Üzletemberként is kudarcot vallott. Képtelen volt eleget felszámítani portékájáért ahhoz, hogy nyereségre tegyen szert, a hiteleket pedig túlságosan liberálisan kezelte. Közben verseket is írt, és bár kiadták őket, a jogdíj kevés volt a megélhetéshez. Költőként is kudarcot vallott.
Így hát elhatározta, hogy lelkipásztor lesz. Beiratkozott a Harvard Teológiai Fakultására, majd a bostoni Hollis Street Church lelkészévé szentelték. A szesztilalmat támogató, a rabszolgaságot viszont elítélő álláspontja miatt azonban a gyülekezet befolyásos tagjai ellene fordultak, és lemondásra kényszerítették. Lelkipásztorként is kudarcot vallott.
A politika még olyan terepnek látszott, ahol viheti valamire, és a Rabszolgafelszabadítók Pártja meg is választotta Massachusetts állam kormányzójelöltjének. Veszített. Elszántan képviselőnek jelöltette magát a Szabad Föld Párt színeiben. Ismét veszített. Politikusként is kudarcot vallott.
Kitört a polgárháború, és ő káplánnak jelentkezett a 22. Massachuesetts-i Önkéntes Ezredbe. Két héttel később leszerelt, mivel a feladatot túlságosan megerőltetőnek találta az egészségére nézve. Hetvenhat éves volt ekkor. Még a káplánság sem jött össze neki.
Valaki szerzett neki egy huszadrangú állást Washingtonban, a pénzügyminisztérium hátsó traktusában, és élete utolsó öt évét alantas aktatologatással töltötte. De még ebben sem volt valami nagymenő. Nem szívből csinálta. John Pierpont sikertelen emberként halt meg. Semmit sem valósított meg abból, ami lenni vagy amit tenni szeretett volna. Sírját kis emlékkő jelzi a Massachusetts állambeli Cambridge Auburn-hegyi temetőjében. A gránitba vésett szöveg így szól: POETA, PREDICATOR, PHILOSOPHUS, PHILANTHROP.
Ennyi idő múltán az ember bizonygathatná, hogy voltaképpen nem is volt sikertelen. A társadalmi igazság iránti elkötelezettsége, az a vágya, hogy szeretetteli ember legyen, aktív részvétele a kor nagy eseményeiben és az emberi értelembe vetett hite - mindez nem kudarc. Sok minden, amiről azt hitte, vereség, időközben sikerré vált. Az oktatást megreformálták, a jogi eljárásokat tökéletesítették, a hiteltörvényeket módosították, és mindenekelőtt egyszer s mindenkorra eltörölték a rabszolgaságot. Hogy miért mesélem el mindezt? Semmi különös nincs benne. Sok tizenkilencedik századi reformer hasonló életet élt meg - hasonló sikereket és hasonló kudarcokat. John Pierpont egy igen lényeges szempontból mégsem volt sikertelen. Minden évben, december közeledtével az ő sikerét ünnepeljük. Szívünkben egész életünk során emlékezünk rá. Egy dallal.
Nem Jézusról vagy az angyalokról, még csak nem is a Télapóról szól. Egyszerű dal arról, milyen jó suhanni a téli alkonyat hideg, fehér sötétjében, ló vontatta szánon. Baráti társaságban, egész úton nevetve és dalolva. Nem több. De nem is kevesebb. Ez a "Jingle Bells". A szerzője pedig nem más, mint John Pierpont.
Olyan dalt írni, amely a legegyszerűbb örömökről szól, olyan dalt, amelyet világszerte három-négyszáz millió ember ismer -, amely olyasmiről szól, amit sohasem csináltak, de el tudják képzelni -, olyan dalt írni, amelyet felnőtt és gyerek abban a pillanatban el tud dúdolni, amint az első akkord megszólal a zongorán és a lelkében - nos, ez nem nevezhető éppen kudarcnak.
A tél kellős közepén, egy havas délután vetette papírra a sorokat John Pierpont, apró ajándékul családjának, barátainak és a gyülekezetnek. És ekként cselekedve maradandó karácsonyi ajándékot adott, méghozzá a legnemesebb fajtából, nem olyat, amely a fa alá kerül, hanem az öröm láthatatlan, legyőzhetetlen ajándékát."

(részlet Robert Fulghum: Már lángolt, amikor ráfeküdtem c. kötetéből)

2008. december 18., csütörtök

Khm...

Zsófi (élve az apja által felkínált, pontosabban otthagyott lehetőséggel) olvas a vécén. Mikor mit... Ha nincs ott könyv, akkor bizony addig óbégat, míg nem kap valamit, ha van, akkor azt olvassa, ami épp ott van. Most a Brian élete van ott. És azt mondja, tetszik neki. Emlékezteti arra, amit a Mikulás hozott: az a könyv Jézus születését mesélte el az állatok szemszögéből. Ha belegondolok, tulajdonképpen ez is.

Arra a kérdésre, melyik könyv a jobb, még nem tud felelősen válaszolni. Azt mondta, megmondja, ha végzett a Brian életével, addig honnan tudja...?!

2008. december 17., szerda

Csak képek...

... a legutóbbi koncertről...





2008. december 16., kedd

Rendhagyó reggel

A reggeleink általában a következő mederben folynak:
6:40-kor kelek. Ha számításba veszem, hogy Ákos már éjjel a mi ágyunkban köt ki, aztán kisebb-nagyobb megszakításokkal rajtam tanyázik, Zsófi pedig minden éjjel kétszer ébreszt fel (először azt tudakolja, elmúlt-e éjfél, hogy kinyithassa az adventi naptár soron következő ablakocskáját, másodszor azt, hogy betársulhat-e negyediknek a közös alvásba), valamint azt, hogy Gábor fél hat és fél hét közt megcirógat, és közli, hogy dolgozni megy, hát igazából nem is tudnám megmondani, mikor kelek. Úgy fél egy és fél három közt valamikor, utána már csak bóbiskolok. És persze éjfél előtt ritkán fekszem le.
Ja, ezt nem panasznak szántam! Kis alvásigényem dacára is fáradt vagyok ugyan, de én szoktattam így a gyerekeimet, és a férjemet is: elaludni mindenkinek a saját ágyában kell (szélsőséges esetben, mint pl. Megasztár-drukkolás) a kanapén, de éjjel bármikor átjöhetnek, ha szükségét érzik, ahhoz pedig ragaszkodom, hogy Gábor elköszönjön hajnalban.
Szóval felkelek, kikészítem Zsófi ruháit. Nagy ritkán sikerül ezt este abszolválnom, de akkor se vagyunk sokkal előrébb, mert lépten-nyomon megvétózza a döntéseimet. Hogy mennyire adok teret ennek, az attól függ, hánykor sikerült rávennem, hogy felkeljen: ha 7 előtt, akkor választhat új bugyit/zoknit/trikót/pólót/sapkát/kesztyűt/akármit, ha szorít minket az idő, akkor szimplán közlöm (nos, általában nem túl halkan), hogy mehet a sóhivatalba, vagy ne nézzen ma tükörbe. Azt nyilván mondanom se kell, hogy az épp rühellt ruhadarab tegnapelőtt még a kedvence volt…
Ha jut rá időm, pisilek, megmosakszom, majd kávét főzök (inni többnyire nem tudok belőle indulás előtt, így ez sokszor elmarad), aztán berakom Zsófi tízóraiját és innivalóját. Ekkorra általában utánam somfordál Ákos, vagy kómásan, és akkor vehetem őt is a nyakamba, vagy vigyorgósan, és akkor ezért veszem fel. Akárhogy is, nekem már ilyen nehezített körülmények közt kell ruhát találnom magamnak… (És: ha eddig nem jutottam el vécére, már nem is fogok.) Együtt keltjük Zsófit: tréfás dalokkal, néha ébresztő rap-pel sokkoljuk, miközben Ákos már a hátán ül, vagy simogatás címén a haját rángatja. Mivel az ébredés többnyire nem a legvidámabb pillanata Zsófi napjának, igyekszem azt tőlem telhetően megkönnyíteni, aztán valami furfanggal rábírni az öltözésre (hm… a furfang versenyzésre biztatás, durvább esetben megvesztegetés, vészhelyzetben fenyegetőzés). Míg Zsófi öltözik, én gatyába rázom Ákost, aztán magamat, de csak amennyire muszáj (ennek is vannak fokozatai, de inkább nem részletezem, hátha kiábrándultok). Tulajdonképpen a lényeg az, hogy legyen rajtunk az időjárási viszonyoknak megfelelő ruha, amit senki nem hányt össze, és már útra készek is vagyunk. Fésülködni, fogat mosni ezen a korai órán nagyjából csak Zsófi szokott, de neki muszáj is, hogy érvényesülni tudjon, mi meg úgyis itthon vagyunk fél órán belül.
Ezek után már csak a „Miért ezt a kabátot vegyem?”, „Hol a kesztyűm?”, „Miért nem vihetem be az összes Annapetiésgergőt?” című műsorszámokon (vagy ezekhez nagyon hasonlókon) kell átlendülnünk, és indulhatunk is. A zűr nagyjából idáig tart, aztán már jót beszélgetve sietünk az iskolába (nevelési célzattal szigorúan gyalog, ha az időjárás engedi), és én is maximum ötször jegyzem meg a 10-12 perces út alatt, hogy „Siessünk, mert késésben vagyunk!”.
Hm… Most jut eszembe, hogy a cím „Rendhagyó reggel”! Ja, igen, arról akartam mesélni, amikor Zsófit az osztálytársáék fuvarozták reggel az iskolába. Hát, az egész másképp zajlott: kicsit kevésbé kapkodósan, vita nélkül, és Ákos is csak később kapott tiszta pelenkát meg nappali ruhát. Nem volt sürgetés, ittam kávét (igen, pisiltem is), de valahogy mégis hiányzott a reggeli utcán-caplatás, a beszélgetés, na meg az iskola kapujában a búcsúzkodás…

2008. december 9., kedd

Epizód

A Grace klinika mai része kapcsán (igen, nézek pár sorozatot) azon gondolkoztam, ki kicsoda mások (konkrétan idegen emberek) történetében. És erről eszembe jutott a ma délutánunk.

Korábban mentem Zsófiért az iskolába, és hazafelé egy nehezen botorkáló, csomagokat cipelő bácsira lettem figyelmes. Igazság szerint kikerültem a babakocsival, mert épp egy házfalnak támaszkodva ácsorgott a járda nagy részét elfoglalva, és kicsit bosszús is voltam emiatt, mert le kellett tolnom Ákost az úttestre, hogy továbbmehessünk. Megtettünk még vagy 50 métert, közben vissza-visszanézve, később, már a lakótelep széléről figyeltük a bácsit, majd úgy döntöttem, visszamegyünk. Nem tudtam eldönteni, rosszul van-e, szédül-e, vagy csak nehezen közlekedik, de úgy gondoltam, mindegy is, mi miatt, láthatóan nem boldogul a szatyrokkal. Zsófi nem nagyon értette, mit akarok, és ez csak megerősített abban a hitben, hogy meg kell kérdeznem, segíthetünk-e. Az ember olyan zavarodott és tétova ilyenkor, és annyira könnyen elmegy bajban lévő idegenek mellett – gondoltam, egy gyereknek az csak hasznára válhat, ha látja, hogy igenis meg lehet kérdezni hasonló esetekben, hogy tehetünk-e valamit. Nos, ez végül túl jól sikerült, ugyanis (szokásomhoz híven) hagytam magam sodorni az események által, így segítettünk hazacipelni a cuccokat, kiderült, hogy a babakocsi járókeretnek is kiváló, és szereztünk egy kellemes órát magunknak, meg egy magányos idős embernek. Zsófi annyi cukorkát zsebelt be, amennyit még életében összesen nem evett meg, plusz egy tábla csokit, meg egy zacskónyi sós perecet, én kénytelen voltam bűnrossz, édesítős tonikot inni, ezenkívül kaptam még két almát, meg egy zacskó dióbelet is. Legjobban annak örültem, hogy Zsófi hazafelé azt mondta, nagyon szívesen jönne máskor is a bácsihoz, holott először igencsak idegenkedett a gondolattól, hogy bármiféle kapcsolatba is kerüljünk vele.

Elhangzott persze, hogy szívesen látott vendégek vagyunk ezentúl bármikor, és az én agyamon is átfutott, hogy semmibe sem kerülne bevásárolni időnként a bácsinak, de nem beszéltünk meg semmi konkrétumot. Talán egy értékes, tanulságos kapcsolat lehetőségét kaptam és dobtam el ma délután, nem tudom… Én tényleg úgy értékelem, hogy olyan epizódszereplők voltunk egymás életében, akire jó visszaemlékezni.

2008. december 6., szombat

Reggeli párbeszéd

(DZ-nek ajánlva, ő tudni fogja, miért...)


Zsófival ülünk a kanapén. Illetve én ülök, ő (szokás szerint) folyamatosan ugrál, de legalábbis mocorog - ha pontos akarok lenni, ülve ugrál. Egyik kézzel a kávésbögrébe kapaszkodom, másikban a Zsófinak feleslegesen készített vajaskiflit fogom (mondanom se kell talán, hogy emiatt vert fel hajnalok hajnalán, aztán persze mégse kérte). Próbálom felidézni, mi a fenét álmodtam, mert már csak az rémlik, hogy nagyon nem volt kedvemre az ébredés, miközben Zsófi mutató- és hüvelykujjával kört formázva ezt hajtogatja:

- Anya, nézd, nézd anya, itt egy élő szemgolyó, nézd, egy szemgolyó, anya, kéne nekem még egy szemgolyó, a sajátom nem fér be ide, anya, kell egy szemgolyó, nézd, itt egy élő szemgolyó, a szemgolyó azt mondja, hogy...

Erre én, vigyázva, hogy a kávé mégse boruljon az ölembe a heves szemgolyózás közben:

- Egy kis ideig most ne terheljük egymást a gondolatainkkal...

2008. december 3., szerda

Kis éji panasz...

Szeretnék rendet látni magam körül a lakásban. Ne heverjenek ruhák, könyvek, játékok szanaszét, és ne legyen mindenhova frissen mosott ágynemű teregetve. A paplanon viszont lehetne huzat...

Örülnék, ha Zsófi maradéktalanul jól érezné magát az iskolában, és nem történne minden héten legalább egy olyan dolog, ami kedvét szegi, vagy ami miatt szívem szerint azt mondanám neki, hogy ne foglalkozzon a tanító nénivel, mert az egy... (Persze igyekszem nem mondani ilyesmit - egyelőre.)

Jó lenne pihenni. Lábat lógatni, órákig ázni a kádban, aztán sorozatokat vagy karácsonyi filmeket nézni dvd-n, míg az agyam ki nem csordogál a fülemen. Vagy amíg el nem telek grillfűszeres chips-szel (amit hetek óta meg akarok kóstolni, csak aztán mindig győz a rendesebbik énem).

Szeretnék Ákos pelenkájában normális halmazállapotú dolgokat találni. Ami folyékony, az legyen láthatatlan, a többi meg szilárd, vagy legalább pépes. De ne abban ázzon minden, naponta 4-6-8 alkalommal...

Vágyom arra, hogy végre testközelbe jöjjön a karácsony! Azt terveztem, hogy ilyenkorra már megsülnek az első adag kekszek, sütemények, mézesek, készülnek a lekvárok, likőrök - ehhez képest még a napi egyszeri meleg étel elkészítése is komoly kihívást jelent.

Örülnék, ha Gábor karja rendbe jönne. Ha ez nem is megy egyik pillanatról a másikra, legalább lábadozhatna itthon! De ha nem dolgozik, nincs pénz, sajnos náluk ez a szabály. Nem akarom, hogy végleg tönkretegye az ízületeit.

Szeretnék dúla lenni. Olyan, aki szülésközelben van, vagy legalább kismamákkal-kisbabákkal foglalkozik, nem csak adminisztrál...

(Ahogy így elnézem, ez akár kívánságlista is lehetne.)

2008. december 2., kedd

Ki tudja...

... hol vannak a varjak nyáron???

2008. december 1., hétfő

Kihagytam...

Noha még mindig küzdünk a vírussal, ígérem, ez lesz az utolsó hányós momentum, amit megosztok Veletek, de nem bírom nem leírni:

Nagyon szeretem a tarhonyát. Olyannyira, hogy amikor Zsófiék óvodai étlapján megpillantottam, rendszeresen vicceltem azzal, hogy nem is megyek dolgozni, maradok ebédig, délutánonként pedig megkérdeztem, nem hozott-e haza véletlenül egy adagot nekem a kabátzsebében (a másik hasonló nagy kedvenc a paradicsomos káposzta)...

Nem csoda hát, hogy péntek este, a vécé felett görnyedve Zsófi azt mondta Gábornak: "Na, anya biztos szomorú lesz, hogy kihányom a tarhonyát!". Illetve miket beszélek?! Valahol mégis csoda, mert én ugyan nem voltam vicces kedvemben egyszer sem, míg a hideg porcelánt ölelgettem...

2008. november 29., szombat

Advent helyett...

Semmi nem úgy alakul, ahogy elképzeltem. Az iskolával jött a tetűjárvány, majd az ótvar, és alig keveredtünk ki ezekből, most itt a hányós-hasmenéses vírus. Én kezdtem el szerda este, és annyira belejöttem, hogy hajnali háromig nem is szabadultam a legkisebb helyiségből. Másnap Gábor itthon maradt, mert reggel nem bírtam felkelni, és mert hajnalban már Ákos is hányt. Tegnap este csatlakozott Zsófi is, és csak remélni tudom, hogy Gábor megússza! Negyedik napja nem szól másról az élet nálunk, mint kármentésről, felmosásról, fertőtlenítésről, és végehossza-nincs teregetésről. A párásításra most nincs gondunk, mert mindenhol pizsamák, ágyneműk, törölközők száradnak naphosszat. Főzni kedd óta nem jutott eszembe.

Visszagondolva Zsófi 5 évvel ezelőtti rotavírusára, mégis abban bízom, hogy megússzuk ennyivel, mert sokkal rosszabb is lehetne…

2008. november 19., szerda

Friss

Mai történés: Ákost leparkoltam a járókában pár percre egy kupac játékkal, de nem vettem számításba, hogy eléri az asztalt (pedig kabátvásárláskor megmondtam, hogy túl hosszú a gyerek karja!). Szépen fogta magát, és minden mozdíthatót (előke, fogkefe, ruhacsipesz, lego-emberke, babaházba való kisbútor) bedobált a béka mellé az akváriumba.
Gábor így kommentálta a történteket: "Tényleg elég puritánul volt berendezve az az akvárium...!"

2008. november 14., péntek

Születésnap

Elég furcsán néz ki, hogy így november közepén Zsófi szeptembervégi születésnapjáról mesélek, de igaz, ami igaz, körülbelül azóta vagyok adós minden történéssel, gondolattal. A képek sajnos nem lettek (még) visszatöltve a gépre, a cd-n lévő tömörített mappák több ezer fotójából pedig lusta vagyok válogatni, ezért érjétek be annyival, hogy a szülinap jól sikerült, noha én küszködtem némi bűntudattal, amiért ilyen „megúszósra” szerveztük idén a bulit. Zsófinak régi álma vált valóra a mekis gyerekzsúrral (szigorúan a repülőben, csakis!), nekem pedig hatalmas könnyebbség volt, hogy nem kellett folyton azon aggódnom, hogy Ákos kinek a poharát, sütijét kaparintja meg – sportot űz ugyanis mások lenyúlásából, na persze nem evési-ivási célból, mert aztán minden a legvilágosabb szőnyegen vagy bútorkárpiton végzi…

A gyerekeknek szervezett buli mellett persze családilag is ünnepeltünk: mivel a nagy nap keddre esett, Gábor ellógta a sulit, Zsófit pedig megszöktettük a napköziből (eddig nálunk hagyomány volt, hogy a gyerekek születésnapját otthon töltjük, hát ez most így módosult), és az Orczy-kert nagyrétjén piknikeztünk egyet. Volt minden, ami kell: kiskosárban elemózsia, süti, keksz, gyümölcs, üdítő – aztán a falatozás végére hangyainvázió is természetesen. Jól mulattunk!

2008. november 13., csütörtök

Időhúzás

De talán nem érdektelen...
Mivel még mindig nem értem a felgyűlt e-mail-ek végére, és a kedvenc blogjaim olvasásában is tetemes a lemaradásom, most csak azt mesélem el, hogy Zsófi rajzát megjelentette a National Geographic Kids Magazin. A pályázat témája ebben a hónapban a család volt, a kép címe pedig "Szuperhősök vagyunk". A jobb megfigyelők azt is felfedezhetik, hogy a család minden tagja más-más természeti jelenséget személyesít meg (na jó, én egyszerűen csak falevél lettem). Vannak egyéb aranyos részletek is, de akit nem izgat annyira, azt nem untatom, a többieket pedig nem alázom azzal, hogy ezekre kitérjek.
(Kis adalék még: Zsófi az első iskolai értékelésen épp rajzból minősült a leggyengébbnek.)

2008. november 12., szerda

I'm back!!!

Bizony, egy kedves barátom jóvoltából (akinek hálából NEM írom ki a nevét) a gépünk ingyenesen megjavult, így végre legális a netünk, és fénysebességgel működik minden (már ha ez a mértékegység értelmezhető esetünkben).
Hogy a hosszú szünetért kárpótoljam kíváncsi olvasóim tömegét (ha-ha), igyekszem mostantól sűrűn jelentkezni - amíg bírom... :)

Kezdetnek két Zsófi-beszólás az elmúlt hetekből:

A tanító néninek (a nevét tapintatból cenzúráztam) azért nem jó az angol kiejtése, mert túl jól tud magyarul.

Reggeli készülődéskor: Jól van, na, csak még pihengetek itt pár percig, de azt villámgyorsan csinálom!

2008. október 13., hétfő

Bejelentkezés

A blogírás technikai okokból szünetel, de amint lesz újra rendes internetünk, mindent pótolni fogok! (Bár félő, hogy addigra teljesen leszoktok rólunk...)
Kitartáááááás!!!

2008. szeptember 28., vasárnap

A bőség zavara

Mármint a témákat illetően...
Ma csak a tegnapi hajvágásról számolok be gyorsan, mert nagyon fáradt vagyok - hogy mitől is, az lesz a holnapi esti mese! :)
Tehát: Zsófi hónapok óta nyúz, hogy rövid hajat szeretne, így aztán engedtem az unszolásnak végre, és szerintem érdemes volt: bár sajnálom a közel negyven centis copfot, amit "vesztettünk", az új frizura kimondottan előnyös, és most nem is annyira a hajmosásra-fésülködésre gondolok (noha e téren is könnyebb lesz az életünk).
És akkor jöjjenek a képek!

Előtte (igaz, ez nem tegnap készült):



Utána (egész konkrétan ma délután):




(Hogy eddig hogy zajlott a reggeli fésülködés, azt egy rövid sztorival szemléltetném: múlt héten egy vendég kislány haját bontottam ki épp, amikor is Ákos a kanapén - nyilván hiányolva a megszokott hangeffektusokat - elkezdett hangosan visítva áúúúú-zni....)

2008. szeptember 23., kedd

Öreg vagyok!

Zsófi azt mondta valamelyik nap, hogy a napközis tanító néni azért kedves, mert "öreg" (értsd: nyugdíjas korú), az osztályfőnökük viszont "túl fiatal még ahhoz, hogy kedves legyen". Adta magát a kérdés, hogy akkor ezek szerint én se lehetek kedves? A válasz: "Anya, Te már beléptél abba a korba!"

Azt hiszem, nem irigylem a tanító nénit, még akkor se, ha tényleg fiatalabb nálam 2-3 évvel...

2008. szeptember 22., hétfő

Elnézést...

… hogy nem vagyok túl kommunikatív mostanában! Nincs(enek) nagy baj(ok), csak sok kicsi, amik persze meg is oldódnak egy-két nap, rosszabb esetben egy hét alatt. Ilyen volt Ákos kézsérülése, aztán Zsófi most már átmenetinek tűnő iskolaundora, a közben fogzás miatt átvirrasztott éjszakák sora, és remélhetőleg ilyen lesz Ákos ma szerzett monoklija is…
És persze legalább ennyi jót is fel tudok sorolni: nagy, erdei játszóterezéseket, sétákat, visegrádi bobozást, cirkuszt, reptéri kirándulást, szülinapi gyerekzsúrt, pizsamaparty-t, vagy akár a legegyszerűbbet, az iskolából hazafelé folytatott tanulságos beszélgetéseket.

Csatolom a két legkifejezőbb képet a bobozásról:

Ezen egyáltalán nem látszik, hogy 3 évesen ő volt a bobpálya réme...



De aztán csak belejött...

2008. szeptember 3., szerda

Szólások...

Anya, én azt kívánom, hogy a Föld összes országa megértse egymás nyelvét, és hogy mindenhol béke legyen, senki ne háborúzzon egymással!
(Szellemileg és morálisan bőven megérett rá, hogy szépségkirálynő legyen, nem?)

Szirénázó mentőautó kapcsán beszélgettünk Zsófival:
- Ajaj, anya, ez nem jelent semmi jót…!
- Bizony, ilyenkor mindig úgy drukkolok magamban, hogy odaérjenek időben, és tudjanak segíteni azon, aki bajban van. És örülök annak, hogy nem nekünk van szükségünk rá.
- Nem szabad örülni annak, hogy másnak baja van!!!
- Tudod, Zsófi, én se a más bajának örülök, csak annak, hogy nem értünk kell jönnie a mentőnek, hogy nem mi kerültünk bajba.
- Majd eljön annak is az ideje!

Vitatkozunk azon, hogy kell-e cukrot tenni a banánturmixba, egyszer csak Zsófi a fejemhez vágja:
Anya, te aaannyira cukormentes vaaagy…!

2008. szeptember 2., kedd

Megvolt...

... az első iskolanap. Rengetegen kérdeztétek tegnap msn-en, skype-on, telefonon, hogy Zsófi hogy érezte magát, mit szólt, milyen az iskola - szerintem az mindent elmond, hogy ma reggel hatkor magától kelt, és azonnal nyúzni kezdett, hogy induljunk már...



Az este fél nyolcig tartó maratoni szülői értekezletről inkább nem számolok be, mert nem akarok ünneprontó lenni.

2008. augusztus 31., vasárnap

Utolsó nyári...

Kicsit összefoglaló jellegű lesz, mert azért történt egy s más, míg a nyaralás krónikájával kínlódtam...

Augusztus 18-án megünnepeltük Gábor (36.) születésnapját. Kapott tőlünk Levi's farmert és magasszárú fekete Converse tornacipőt - nem én találtam ki, ő maga értékelte valamiféle kapuzárási pánik jelentkezésének, hogy ilyesmikre vágyik, de erről ne is ejtsünk több szót... Ennek kapcsán voltunk ünnepi ebéden, majd névnapi-születésnapi bográcsozáson, közben anyu is nálunk töltött 4 napot augusztus 20. táján, így Vácra és Vácrátótra is kirándultunk (újra), de az elmúlt hét legnagyobb híre, hogy Zsófi megtanult végre biciklizni!!! Azóta nincs olyan nap, hogy legalább kétszer le ne menjünk biciklizni, "hinnázni" (Ákos már a zöldségeshez menet is énekli a kocsiban, hogy "hinna-alinna"), galambokat-kutyákat hajkurászni. Ez azért irtó klassz, mert ez a jó fej srác éjjel (fogzásból kifolyólag) szabályosan 2 óránként kel, majd hajnalban általában ébren is marad, nappal viszont állandóan jön-megy, szétszerel, felmászik, lepakol, kukába hajigál... Hogy ki vagyunk merülve, az semmit nem mond a helyzetünkről. De azért jó így...

A kép Vácrátóton készült a fiúkról. (Ugye látjátok a tornacipőt?)

2008. augusztus 28., csütörtök

Nyaralós napló 3-4. rész (kicsit hosszú)



Hétfőn (a Balaton hideg vize miatt és Gica kívánságára) a balatonfüredi Annagora Aquaparkot vettük célba, és bár nekem semmi kedvem nem volt az egészhez, azt kell mondanom, ez volt a nyaralás fénypontja, különösen Ákos szempontjából (persze a többiekéből is, mert ők meg végigpróbálták a 12 féle csúszdát, de ezzel én nemigen tudok azonosulni). Több olyan medence is volt, ahova nyugodt szívvel bevihettem Ákost, mert a sekély vízben akár mászni vagy hasalni is lehetett, ráadásul a gyerekmedencék vizének hőfoka vetekedett az otthon megszokott fürdővíz hőmérsékletével. Míg mi pancsoltunk, Gábor és Zsófi egy kisebb dulakodás hevében leállította az egyik legnagyobb vízicsúszda működését, nem kis tumultust okozva ezzel – Zsófi nem mert lecsúszni, miután vagy fél órát álltak sorba kétszemélyes úszógumiért, ezért volt a cirkusz. Szerencsére mind a fent, mind a lent várakozók azt tudták csupán, hogy „valaki” megnyomta a vészleállítót, így a lincselés elmaradt. Ja, Zsófi lecsúszott egyébként, és másodszor már ő forszírozta a csúszdázást.



Este gyorsan megfürdettük és lefektettük Ákost, majd vacsorázni mentünk kettesben. Az apropó: 1998 augusztusában épp ezen a napon ismerkedtünk meg, tíz évesek lettünk hát így együtt! Nagyon jólesett sétálni, beszélgetni, nyugodtan megvacsorázni, és közben vagy százszor megjegyezni, hogy mi volt tíz éve ilyenkor… Hazafelé menet kitaláltam, hogy nézzük meg az egyik kisebb strandot, amiről napok óta sejtettük, hogy közelebb van hozzánk a nagy strandnál, csak a vasúti átjárót nem láttuk soha a kocsiból, így aztán most a Balaton partjáról, a sínek túloldaláról közelítettünk. Meg is lett az átjáró, csakhogy át kellett vágnunk egy erdősávon. Elindultunk, de semmit nem lehetett látni a fák közt, és bevallom, én féltem (ez valószínűleg meglepi azokat, akik ismernek, mert engem is meglepett, Gábort pedig még jobban). Visszafordultunk, de aztán Gábor azt mondta, ha annyi fény lenne, hogy sejthessük, hol az ösvény, akkor jobb lenne átmenni, mint visszamenni Szárszó központjáig, ott át a sínen, majd újra vissza a túloldalon még egy csomót. Végül a telefonommal világítottunk, de én csak akkor könnyebbültem meg, amikor kiértünk a rendes, kivilágított aszfaltútra. Utólag azért nagyon jó érzés volt, hogy rábeszélt, és megcsináltuk.
Ezzel a (nem) kis kerülővel épp akkora értünk vissza az apartmanba, amikor Gica hívott, hogy Ákos felébredt és nagyon hiányol már.

A kedd főként strandolással és vízibiciklizéssel telt, majd este az Alma zenekar koncertjét élvezhettük (így mulatnak a kétgyerekes belül-punk szülők a nyaraláson).
Mire hazaértünk, Gicáék azzal fogadtak, hogy Zeusz, a görög teknősük eltűnt a ház emeleti teraszáról. Tűvé tettünk szegényért mindent, éjszakáig kerestük a borostyán közt, a bokrok alatt, a szomszéd kertekben, majd ők hajnalban folytatták a keresgélést, de sajnos hiába… Másnap Gicáék körberakták dinnyehéjakkal a kertet, míg strandoltunk, hátha sikerül Zeuszt visszacsalogatni, de végül nélküle kellett hazaindulniuk. Ha már így alakult, reméljük, megtalálta és hazavitte valaki, akinél jó dolga lesz!

Hazafelé megálltunk Kenesén, hogy Eszter barátnőmékkel találkozzunk, és akkor most megint leírhatom, hogy sajnos nagyon ritkán találkozunk, októberre várja a babáját, és milyen jól áll neki, mennyire csinos, satöbbi, mert véletlenül ugyanúgy igaz rá is, mint Mártira volt… Eszterék kisfia ráadásul igazán különleges helyzetben lesz majd, egyrészt mert kivételesen lelkes nagyszülők és hihetetlenül édes unokabátyók várják, másrészt mert igazi nemzetközi családba csöppen majd: magyar anyuka, török apuka, mindez ki tudja, milyen országban… Azt hiszem, nagyon irigylem már így látatlanban is!
Remélem, nem bánják, ha az ikrekről és a leendő nagynéniről is teszek fel képet – egyszerűen nem tudom kihagyni…



2008. augusztus 22., péntek

Nyaralós napló 2. rész

Helyesbítéssel kezdem: Szombat este beugrottak Mártiék (én ezt valamiért vasárnapra tettem a fejemben utólag, ezért maradt ki az előző részből, és ezért maradt félbe a blogírás újabb pár napra). Szóval Pestről hazafelé meglátogattak minket, aminek nagyon örültem, hiszen bár nagyon szoros a kapcsolatunk, ritkán sikerül személyesen találkoznunk. Nem csináltunk semmi különöset, csak beszélgettünk kicsit, de ez is nagyon jólesett! Márti októberre várja a babáját, mégis (vagy éppen ezért) hihetetlenül energikus, csinos, és csak úgy ragyog...! Jó volt látni őket nagyon.

És akkor a folytatás:

Vasárnap se ébredtünk kimondott strandidőre, így hosszas tanakodás után Somogyvámosra indultunk. Régi vágyam vált valóra azzal, hogy megnéztük Krisna-völgyet, bár hozzá kell tennem, némiképp csalódott is voltam, mert a külsőségeken kívül SEMMIT nem láttam és érzékeltem a hely, a közösség szellemiségéből – csak körítés volt, semmi más. Ettől függetlenül maga a hely tetszett, és ha pusztán egy jól menedzselt birtokról lenne szó, szívesen oda is költöznénk, de hogy én hajnalban keljek csak azért, hogy egy Krisna-szobrot öltöztessek matyó ruhába, netán legyezgessem őt lelkigyakorlat gyanánt, az nonszensz.
A kirándulás alatt már kisütött a nap, ezért hazafelé egyenesen a strandra mentünk, hogy megmártózzunk gyorsan vacsora előtt, de a víz hőfoka miatt inkább siettünk haza, hogy a kerti grillen megsüssük az előző nap bepácolt húsokat (Somogyvámoson úgyis csupa vega cuccot ebédeltünk).

A képen az az oltár látható, melynek alakjai (aznap) matyó ruhába voltak öltöztetve, felül pedig a pávatollas legyező, amit említettem.

2008. augusztus 18., hétfő

Nyaralós napló 1. rész

Óriási kihagyás után jöjjön akkor a nyaralás - már amennyire még emlékszem rá... Mit csináljak, be kell látnom, naiv elképzelés volt, hogy majd a Balatonon minden nap a gép elé ülök és beszámolok, képeket töltök fel, miegymás. Elnézést!

Csütörtökön valamivel 11 óra után érkeztünk Szárszóra. Kicsit kipakoltunk, berendezkedtünk, egyeztettük Gicáékkal, hogy mit hozzanak még este, ha jönnek, majd vásárolni és a strandra siettünk. Gondos anya mindent bepakolt ugye, csak épp kenyerünk nem volt, így rétest és lángost ebédeltünk. A boltban találkoztunk Éviékkel, és a délutánt együtt töltöttük: a vizet hidegnek éreztük ugyan, de a gyerekek a fűben eszegetést, meg a homokozást is élvezték szerencsére. A képen Évi látható a két fiúval.




Péntek délutántól-estétől rossz időt jósoltak, így a napot a strandolásra szántuk, hogy még a vihar és a lehűlés előtt kihasználjuk valamelyest a Balaton közelségét. Szerencsére a beígért vihar helyett csak egy kis szél és szemerkélő eső érkezett, de a szombati napot kénytelenek voltunk kirándulással tölteni. Délelőtt a szántódi rév közelében letáborozott cirkusz állatait néztük meg, utána bevásároltunk egy, a szárszóinál nagyobb boltban, este pedig közös sütés-főzést csaptunk, majd csirke gyrost eszegettünk a teraszon párolt zöldséggel és friss salátával.

2008. augusztus 6., szerda

Nyaralós napló 0. rész

Mivel a nyaralásokat utólag baromi nehéz hitelesen elmesélni, már az elején naplóírásba kezdek:

0. nap (csomagolás):
Írhattam volna akár azt is, hogy -1., -2. nap, és így tovább, hiszen a „csomagolás” fedőnevű hadművelet és idegbaj nálam már napokkal a nyaralás előtt elkezdődik – listaírással, tépelődéssel, pánikolással, hogy mi minden nem fér majd be, és mire nem lesz időm… Hogy a család ebben nemigen vesz részt, az az ő bölcsességüket tanúsítja, engem mindenesetre bosszant időnként rendesen! Amúgy igazuk van: ha a kisujjukat se mozdítják, és ha csak a számukra fontos dolgokat csomagolják is el (úgymint strandpapucs, Ska-P cd, Bartos Erika összes művei és Hello Kitty-s napszemüveg – Rátok bízom, melyik kié…), akkor is lesz bő két hétre való tiszta ruhájuk, sebtapaszuk, lázcsillapítójuk, szúnyogriasztójuk, hajkeféjük, homokozójátékuk, elektromos fogkeféjük, strandtörölközőjük, tusfürdőjük, a jó kétheti bőséges és változatos élelemről már nem is beszélve. Mellesleg egy hétre, és nem az Isten háta mögé készülünk…
Így este 11 körül kezdek már leereszteni, beletörődni, hogy reggelre is marad(t) valami pakolnivaló, és írás közben a Crowded House egyik régi dalát hallgatom már vagy ötödször (Don’t dream It’s over) – igazából csak ettől higgadok ám… És most meg is tehetem, mert mindenki alszik rajtam kívül – Gábor ugyanis a falra mászik attól, hogy rákattanok egy-egy számra, és akár tízszer is lejátszom egymás után. Eddig azon agyaltam, mi mindent nem szabad itthon felejteni, most végre máson töröm a fejem (gyakran visszatérő dilemma ez nálam): az eredeti dal, vagy a feldolgozása kerüljön majd a százas listámra? Mert erről se feledkeztem ám meg, csak (hatás?)szünetet tartok…!
Szóval holnap reggel indulunk. Igyekszem majd mindenről beszámolni rendesen, képekkel, ahogy illik.

2008. augusztus 5., kedd

Távirati stílusban...

Ákos túl a 3 napos lázon, Gábor csípője (lába?) egyelőre javulófélben, a balesetet szenvedett Isti papa a kórházban jobban van, csütörtökön indulunk nyaralni STOP

2008. július 31., csütörtök

Mit mond a denevér?

Ákos ugye épp abban a korban van, amikor naponta ezerszer végigmegyünk azon, plüssállatokkal, vagy állatokat ábrázoló kis képeskönyvekkel, hogy mit csinál a kutya, mit mond a cica, hogy csinál a bárány, stb...
Zsófi Ikeából származó denevére azonban kifogott rajtunk, de nem úgy Ákoson: szerinte egyrészt azt mondja, hogy VAU-VAU (hiszen szőrös, vagy legalábbis olyasmi) VALAMINT azt, hogy GÁ-GÁ-GÁ (mert szárnya van). Én pedig nem vagyok biológus, úgyhogy nem vitatkozom vele. :D

2008. július 29., kedd

Szeged

A héten - több segítőkész és nagylelkű embernek köszönhetően - Szegedre kirándultunk. Kezdődött azzal, hogy Góra Krisztián (régi jó barátom és Zsófi nem hivatalos keresztapja) meghívott minket a Szentivánéji álom főpróbájára. A szállást Andi barátnőm anyukája biztosította, Ákosnak pedig Kata barátnőm szerzett bébiszittert egy kedves nyugdíjas tanárnő személyében, aki hajlandó volt az egyre nagyobb csibészt épp a legnyűgösebb, legzűrösebb, esti időszakra elvállalni. Mindenkinek nagyon köszönjük az áldozatot, és innen is üzenjük, hogy megérte, mert nagyon jól sikerült ez a két nap!
Hogy milyen volt az előadás, abba most nem mennék bele, mert nem szeretném elrontani senki kedvét (se a magamét, se azét, aki esetleg lelkesedik érte), a lényeg, hogy jól éreztük magunkat, és Szeged még mindig gyönyörű! Azon ámultam leginkább, hogy minden olyan hely megvan és működik, ahova egyetemista koromban jártunk, és ha nem is ugyanolyan a város, hát csak még szebb lett az elmúlt években!
Csütörtökön csak arra volt időnk színház előtt, hogy kicsit összefussunk Krisztiánnal, majd Ákost átvigyük Újszegedre Marika nénihez, de a pénteket teljes egészében a belvárosban töltöttük. Persze én élveztem ezt legjobban, aztán Gábor, hiszen nekünk fűződnek emlékeink a városhoz, de azért Zsófi és Ákos se panaszkodott… Pénteken a Boci tejivóban reggeliztünk, aztán végignéztük Zsófival a Dóm tér szobrait, míg a harangjátékra vártunk. Sétáltunk a Tisza partján, elmentünk a Móra Múzeumhoz, megnéztük a színházat, a Széchenyi tér szobrai közt játszottunk, majd összebarátkoztunk a Kárász utcán hegedülő bácsival. A Dugonics téren kisilabizáltuk Zsófival a szökőkút szélén Juhász Gyula sorait, majd hosszas hezitálás és válogatás után begyűjtöttünk némi szuvenírt is. (Közben néha Gábor visszaszaladt a kocsihoz, amikor konstatáltuk, hogy szükség lenne még 1-2 órányi parkolójegyre…) Hazaindulás előtt még elzarándokoltunk a BTK épületéhez, ahol megilletődve meséltem Zsófinak, hogy itt felvételiztem 11 éve, itt tanultam, és itt is államvizsgáztam – persze ez őt nem hatotta meg, de azt azért közölte, hogy ő is ide szeretne majd járni. Megcsodáltuk a gyönyörű új komplexumot is, ami tényleg szépen megfér a régi BTK-val, csak az az idétlen elnevezése (József Attila TIK, azaz Tudományos és Informatikai Központ) ne lenne…!

Az első képen a háromfejú szörny a harangjáték kezdetét várja, a második pedig azután készült, hogy a bácsi eljátszotta Zsófinak a Pancsoló kislányt, Ákosnak pedig a Boci, boci tarkát...


2008. július 27., vasárnap

Komárom

Ezzel még korábbról tartozom: egy hete Komáromban töltöttük a hétvégét Anyuéknál. Strandoltunk, szülinapoztunk (most Ákos és Gica volt soron), és még Szlovákiába is átugrottunk vasárnap. Képet Ákosról csatolok, amint a strandsátorban Newton szerepében tetszeleg. :D

2008. július 22., kedd

Üveggolyó

A Zsu által nekem gurított üveggolyót ezennel olvasóimnak passzolom tovább...



A - almavirág (a kedvenc Gryllus-dalom)

Á - álarc

B - béka

C - cimbora (egyszer lesz egy ilyen nevű kutyám)

Cs - csülökpörkölt (nem tudok kibújni a bőrömből! :D )

D - dal

Dz - boDZa

Dzs - dzsentri

E - eszterlánci cérna

É - éjfél

F - fűzfa

G - gomba

Gy - gyertyafény

H - holló

I - illat

Í - íz

J - jutalom

K - kakukk

L - lepedő

Ly - lyukas zseb

M - mese sajt

N - nadrágtartó

O - olajfa

Ó - ócskapiac

Ö - öntörvényű

Ő - ősfás park

P - pocsolya

Q - qwertz / qwerty

R - rókagomba

S - sajtkukac

Sz - szalmaláng

T - tortúra

Ty - tyúkszem

U - uborkasaláta

Ú - úszóbajnoknő

Ü - üresjárat

Ű - űrséta

V - vér

W - windows

X - Xavér

Y - Yoko

Z - zeller

Zs - Zsófia

2008. július 15., kedd

Tények

Tehát: Ákos egy évesen 79 cm, 9,7 kg és 5 foga van. (Akit a fej-, ill. mellkaskörfogat is érdekel, írjon e-mail-t! :D ) Nagyon szeret társaságban lenni, továbbra is szívesen ismerkedik idegenekkel, de persze azokat részesíti előnyben, akik amúgy rá se néznének (kedvencei a mogorva férfiak). Mászásban egyszerűen nincs már hova továbbfejlődnie, így a lépegetést gyakorolja: néhány lépést megtesz egyedül is, ha kellőképpen motiválva van. A bútorok nagy részére simán feljut már, de ami érdekes: van veszélyérzete, így nem próbál fejjel lefelé lemászni – ha érzi pl. az ágy szélét, sikítozni kezd, ebből tudom, hogy épp le akar jönni valahonnan. Szívesen elmolyol egyedül akár fél órát is, ha van mit szétszedni, kiszórni, rágcsálni, de mostanában elkezdett dolgokat egymásra rakni, építeni is. Az álarcot az arcunkra, a kalapot a fejünkre próbálja rakosgatni, az üres ásványvizes flakonok kupakjait lecsavargatja. Tudja, hogy kukázni nem szabad, így azt hangos NEMNEM kiáltások közepette teszi (le is bukik rögtön), illetve megfigyelte azt is, hogy abba a nagy fehér izébe mi folyton csak beleteszünk, így most már ő is ezzel próbálkozik a szemét kiszórása helyett. Annyit profitáltunk (?) ebből a tanulási folyamatból, hogy most már át kell néznünk a szemetet, mielőtt a konténerbe levisszük, illetve néha kénytelen vagyok újra kimosni, amit Ákos az éppen megállt mosógépből a kukába helyez át… A frissen mosott ruha amúgy is az egyik kedvenc játéka: szedegeti ő is a kosárból, és rázza őket, ahogy én – aztán lerángatja a szárítóról, amit én már kiteregettem, hogy legyen újabb muníció. Fiú létére egész nap be nem áll a szája: többnyire halandzsázik, de azt elképesztően vicces mimikával és hangsúlyokkal teszi! Néha egészen magas hangon, kedvesen, máskor viszont kimondottan úgy, mintha veszekedne velünk. Mond néhány szót is (anya, apa, baba, pápá, hamm, nem, gita - gitár, vigya - vigyázz), de mivel nem használja ezeket következetesen a megfelelő szövegkörnyezetben, így ebbe nem élem bele magam. Ha olyan kedve van, integet, tapsol, tudja, hol a szem, a száj, próbálja etetni Zsófi játékkutyáját (amúgy is imádja a kutyákat), érti a kérem-tessék-köszönömöt, irtó ügyesen labdázik, és felmászik bármilyen meredek lépcsőn. Jellemző, hogy majdnem kihagytam: naponta háromszor eszik szilárd ételt (ami többnyire azért még pépes), délelőtt, délben és este, amúgy szopik, illetve kóstolgat abból, amit mi eszünk éppen (nyilván nem bármiből). Nem alussza át az éjszakát, de már csak egyszer ébred, nappal viszont kétszer alszik mostanában: délelőtt valamivel hosszabban (akár két órát is), délután maximum egyet, vagy még kevesebbet. De ezt feleslegesen írtam le, mert az életmódunkból adódóan úgyse alakul ki normális napirendünk…
Ami a legklasszabb: Zsófi messze felülmúlta minden elvárásunkat, mert nagyon kedves, szerető, gondoskodó nővére Ákosnak, és csak ritkán borul ki, hogy ő sokkal nagyobb testvért szeretett volna, ráadásul lányt…!

Egy éves...

Hát eljött ez a nap is… Egy éve ilyenkor, vasárnap délelőtt 10 óra 22 perckor született meg Ákos, emlékeim szerint nagyjából a dúlám, Emőke (és egy nagyon kedves szülésznő, Anna) kezei közé. Alig egy órát töltöttünk a szülészeten eddig a pillanatig, és boldogan mondhatom, minden a lehető legjobban alakult! Azóta is gyakran gondolom magamban, ha Ákossal kapcsolatban megjegyzik, mennyire barátságos, kedves, mosolygós gyerek (és ezt minden nap megjegyzik), hogy ez részben talán a születésének körülményei miatt van így… Köszönöm Gábornak, Emőkének, Annának, hogy ott volt, és mindenki másnak (például az orvosomnak, illetve az ügyeletes orvosnak), hogy nem jött be!

Feltöltöm ide a kedvenc képem az egyhetes Ákosról, és egy következő bejegyzésben folytatom majd a számokkal és egyebekkel, amiket ilyenkor „illik” közzétenni.

2008. július 14., hétfő

Nagymaros

Szombaton Nagymarosra kirándultam a gyerekekkel, mert anyuék ott nyaralnak, és a terv szerint Zsófi is csatlakozott hozzájuk a hátralévő 3 napra. Gyönyörű helyen áll a faház fent a hegyen, a Fellegvárra néző terasszal (ott van valahol a fák mögött, tudjuk), és barátságos hangulatú maga a község is! De amit erről a napról írni akartam, az Ákos viselkedése: újabban az esti fürdetést is hangos ordítás kíséretében sikerül csak megejteni, és Gárdonyban is világossá tette, hogy neki a vízben semmi keresnivalója, most viszont úgy rongyolt be a jéghideg Dunába, ahányszor csak a homokba engedtem, hogy alig győztem elkapkodni a bokáig érő vízben! Élvezte a hajók kavarta nagy hullámokat, boldogan tapicskolt a pelenkáját verdeső vízben, és nagy sikongatással fogadott, ahányszor csak felkaptam, hogy jóval távolabb, a száraz homokban folytassuk a tetőtől-talpig tartó bepanírozását. Amint úgy érezte, hogy a testét fedő homokréteg elérte a kellő vastagságot, a tojásból kikelt teknősök mintájára indult újra a víz felé…

Rendhagyó képet csatolok erről a koraesti strandolásról.


2008. július 11., péntek

Szabadvers (Zsófi tollából)

Ma zárult az angoltábor, és amikor megkérdeztem Zsófit, mi mindent alkotott a héten (a tavalyi műveit alig bírtuk hazahozni), néhány agyagfigura és hűtőmágnes társaságában egy papírlapot nyújtott át az első saját versével. Idézem (mivel a központozás nem egészen világos, csupa nagybetűvel, ahogy ő is írta):

KI ERRE JÁR MADÁR LESBE ÁLL S HA LASSAN ELJÖN AZ ŐSZ MADARAKAT HALL AZ ISTEN ODALÉP AZ ERDŐ S A MEZŐ A HÁZBAN FÉNY A MEZŐ SÖTÉT MÉRGELŐDIK A MÓKUS A NYÚL SE TÚL BOLDOG
OLVASOM A MESEKÖNYVET ÓRÁM NYOLCAT MUTAT HALK ZÖRGÉST HALLOK CSENDBEN ODALÉPEK
LÁM ITT EGY REPÜLŐ


2008. július 8., kedd

90 napos

Említettem a múltkor, hogy belekezdtem a 90 napos diétába. Csináltam már máskor is - ezt is, mást is, meggyőződésem, hogy a körülményekhez képest amúgy is viszonylag egészségesen élünk, de most meg vagyok lepődve magamon! Mivel Ákos még szopik, nem volt célom, hogy drasztikusan lefogyjak, én már azzal is beértem volna kezdetnek, ha nem hízom tovább. Úgy gondoltam, 20 napig fogok 90 naposozni (Gábor szerint ez a célkitűzés, ráadásul így megfogalmazva abszolút engem jellemez), de most ott tartok, hogy ez már rég letelt, viszont fogalmam sincs, mikor kezdtem, hányadik napnál tartok, csak azt tudom, hogy jó így, jól érzem magam, és nincs kedvem abbahagyni. Nagy ritkán tartottam persze egy-két bűnözős napot (előre eltervezve, tehát olyan nem volt, hogy egy körömpörkölt csábításának engedve hirtelen felrúgtam a diétát), és azt gondolom, ez így abszolút tartható: nem szenvedek, nem várom a végét, sőt, azt vettem észre, hogy a gyomromnak kimondottan nem esik jól az, amikor kicsit felfüggesztem a dolgot, és megeszem a nokedlit a harcsapaprikás mellé…

Aláírom, hogy nem ez a legésszerűbb diéta a világon, de nekem ITT ÉS MOST működik. Olyannyira, hogy Zsófi angoltanárnője tegnap a tábor első napján hitetlenkedve fogadott, hogy mennyire lefogytam (holott két hete találkoztunk utoljára).

2008. július 7., hétfő

Vác



Mivel annyira, de annyira sokat ülünk itthon tétlenül mostanában, vasárnap Vácra kirándultunk.
Szégyen, hogy Zsófi már legalább 4 országban és 2 tengernél járt, látta a veszprémi, az esztergomi és az egri várat, Vácra viszont még soha nem jutottunk el, pedig kb. 30 km tőlünk… De most gondoltunk egyet, és egy barátnőm javaslatára útnak indultunk megnézni a(z állítólag) híresen szép belvárost. Nem csalódtunk! A székesegyházba csak Zsófival ketten mentünk be (azt mondta, ugyanolyan, mint az esztergomi bazilika), gyújtottunk mécsest a Papára gondolva, aztán megismerkedtünk a gyóntatószékkel is közelebbről (azért nem küldtem be „vallomást tenni”, csak bekukucskáltunk).
A Püspöki Palotát csak kívülről csodálhattuk meg, aztán észrevettük, milyen közel a Duna, így ott is sétáltunk egyet. Kifigyeltük, merről jönnek a fagyizó emberek, és mi is arra vettük az utunkat – gyümölcsnap ide vagy oda, egy cappucino azért nekem is lecsúszott. Közben csak gyűltek-gyűltek a biciklisek, autósok – kiderült, hogy épp a kompkikötőnél ülünk! Mondanom se kell, hogy egy percnyi hezitálás után már a kompon voltunk, csak úgy „carpe diem”-módra… Fogalmunk se volt, mi van a túlparton (tudhattuk volna, hogy Tahi, mert arra az oldalra minden évben kirándulunk), azt se tudtuk, mikor jövünk vissza, de azért átmentünk. És bár nagyon drága volt (a kétszer kétperces útért majdnem 2500 Ft-ot fizettünk), nem bántuk meg.
Kicsit csalódottan indultunk vissza az autóhoz, mert a székesegyházon kívül igazán szép épületeket, utcákat nem láttunk, ééééés ekkor jött a meglepetés, mert egyszer csak egy olyan téren találtuk magunkat, hogy elállt a lélegzetünk! Zsu, elismerem, nem túloztál, tényleg gyönyörű! Szeretem Szeged belvárosát, tetszik Győr és Pécs is, imádom Egert és Szentendrét, de ezekről TUDJUK, hogy szépek, Vácról miért nem? (És: 15 éve egy egész hetet töltöttem el egyszer Vácon, de erre a részre nem emlékszem, az hogy lehet?)
Pillanatnyilag ott tartunk, hogy immár a Vác környéki eladó házakat is nézegetjük…

2008. július 6., vasárnap

Mennyi? Harminc!

Nem valami frappáns cím, elismerem, de ez a helyzet: harminc lettem, és nem fáj…
A születésnapomnak pedig sikerült az idén igazán nagy feneket keríteni: csodás ajándékok, meglepetés-vacsora kettesben csütörtökön (köszönöm Andinak, aki igazi barátnő!!!), meglepetés-ebéd családilag szombaton, csajos kimenő szombat estére - tulajdonképpen másfél hete csak ünneplésből áll az életünk (igaz, ebbe már a június végi házassági évfordulós mozizást is beleszámítottam)!
Tényleg hihetetlenül klassz dolgokat kaptam, részben megrendelésre (ilyen volt az új Kowalsky meg a Vega cd, Polcz Alaine szakácskönyve, illetve egy új elektromos fogkefe ahelyett, amit kinyírtam a télen), részben saját kezűleg válogatva (ebbe a csoportba természetesen ruhák tartoznak), és persze sikerült meglepni is ezzel-azzal (ezek közül kedvencem a Jamie Oliver-féle bögrekollekció SUPER MUM feliratú darabja, amiről csak remélni merem, hogy néha-néha kiérdemlem a viselkedésemmel).
A kép a családi ebéd után, az étterem előtt készült.



Mindenkinek nagyon köszönöm a szervezkedést, a hősies titoktartást, és persze a rengeteg ajándékot!

2008. június 27., péntek

Vegyes (vágott)

Az új nadrágom címkéjén a következő figyelmeztetés olvasható:

"Ez a ruhadarab egyedi megjelenését a különleges festési eljárásnak köszönheti. A fakult hatás az idő előrehaladtával fokozódik. A ruha a vele érintkező anyagokon elszíneződést okozhat; minden ruhadarab színe egyedi."

Nőtársaim most nyilván valami hihetetlenül speciális eljárással festett csodát látnak maguk előtt, netán egy különlegesen batikolt remekművet, de közlöm, ez egy egyszerű, kb. homokszínű halásznadrág. Csak mivel több pénzbe került piacon kapható társainál, így cizelláltabban kellett ráírni, hogy MOSÁSNÁL ERESZTI A SZÍNÉT, SŐT, MÉG SZÁRAZON IS FOG! A címkén feltüntetett kis képek szerint az anyag a vele érintkező vizet sötétlilára változtatja, a fehér kanapén pedig ott marad(na) a fenekem lenyomata. Kész szerencse, hogy a kanapénk színe harmonizál a nadrágéval (míg a fakult hatás nem fokozódik ugyebár...)!

Zsófi mai aranyköpése kommentár nélkül: "De hát apa a férjed, belé már nem lehetsz szerelmes...!"

2008. június 25., szerda

Vakáció

Most már igen hosszúra nyúlt, hol tartalmas, hol parttalan vitát olvasok egy internetes fórumon arról, hogy annak a gyereknek, akinek az anyukája otthon van (munkanélküliként, gyeden, gyesen, akárhogy), nyáron hol is a „helye”: az óvodában, ahol esetleg összevont csoport van, idegen gyerekekkel, óvónőkkel, vagy mindenképpen a szülővel és az esetleges kistestvérrel. Ez így elsőre hülye kérdésnek is tűnhet, de azért vannak érvek pro és kontra. Sokak szerint hadd menjen oviba a gyerek, ha azt élvezi, mások viszont úgy gondolják, egy "igazi" anya mellől épeszű gyerek dehogy is vágyhat az óvodai társaságra, mi az, hogy valaki nem bírja ellátni és tartalmasan szórakoztatni egyszerre a két gyerekét - a különböző neveltetésű és habitusú anyatípusok ismét összecsaptak tehát, és megint egymást szidják, holott feltételezhetően mind jót akarnak a gyereküknek...

Én úgy gondoltam még a hónap elején, hogy mindenkinek jobb, ha Zsófi a délelőttöket továbbra is az oviban tölti, hiszen így biztos levegőzik, az egész évben megszokott társasággal játszik, megmarad a rendszeresség az életében, és az a néhány óra (mondjuk kilenctől fél egyig) nekem is jól jön kettesben Ákossal, az ebédről már nem is beszélve – mivel én 90 naposozom, magamnak nem, vagy „furcsákat” főzök, Ákos babakajákat eszik (nem feltétlenül üvegest, de akkor is valami babáknak valót, amit Zsófi nem gyűrne le), és Gábor életmódja miatt nálunk többnyire este van a főétkezés. Szerettem volna azt is, ha a nyári szünet után Zsófi még egy kis időt az óvodában tölt, legfőképp a gyerektársaság miatt, és az utolsó napok érzéséért. Sajnos lecsúsztunk az ebédbefizetésről, így már nem megy többet, és ezt tényleg az „utolsó nap” élménye miatt bánom, mert úgy gondoltam, a búcsúzásnak jó lenne megadni a módját, időt szánva arra, hogy átérezze (kiélvezze?), milyen lezárni valamit, és elindulni valami új, izgalmas világ felé.

Hogy itthon van velünk, az néha fárasztó ugyan, de alapvetően örülök neki, mert hihetetlen megnyilvánulásai vannak, nagyon édesen eljátszik Ákossal (persze csak ha úri kedve úgy diktálja), szóval ezek mellett eltörpül, hogy főznöm kell neki, és hogy egész nap csak mondja, mondja…
Mostanában néha kifejezetten anyáskodó! A múltkor hazafelé jöttünk ketten (nagyon ritka pillanat!), és egy bogár szállt a szemembe. Egy januári retinasérülés óta, ami még mindig nem gyógyult meg teljesen, elég hisztis vagyok a szememre (szerintem okkal), így aztán félpercenként nézettem meg Zsófival, hogy sikerült-e kipislognom azt a kis fekete izét, mire ő: „Még mindig ott van, de ne piszkáld, majd otthon tükör előtt kiszeded, addig bírd ki, most már mindjárt hazaérünk!” Egy másik alkalommal csomósra sikerült a tejbegríz, és amikor már nem tudtam jobban szétnyomkodni a kis gombócokat, azt mondta: „Ne izgulj anya, te mindent megtettél, jó lesz így is!”
Amikor ilyeneket mond, vagy ha azt ecseteli, hogyan, mivel készül a közelgő házassági évfordulónkra, illetve a szülinapokra (lesz most jó pár), hát nem bánom azt a délelőtti 3-4 órát. Persze azért néha felsóhajtok, hogy miért is nem az ovis barátaival énekeltet szülinapos dalokat a felfújható kardszárnyú delfinnek, és miért nem a dadus néni süti a delfin születésnapi meglepetés-reggelijét (ami mellesleg pirított halrudacskákból, valamint sós tengervízből állt, és láthatatlanul jól sikerült)…

2008. június 24., kedd

Aztán...

17-én azt éreztem, itt a vége, fizikailag és idegileg nem bírom már tovább a jövés-menést, az itthoni feladatokat, az éjszakázást, az állandó készenlétet! És aztán késő este jött egy sms egy barátnőmtől, ami teljesen padlóra küldött, és segített azonnal átértékelnem a helyzetet: egy alaposabb ultrahangvizsgálaton kiderült, hogy a 20 hetes ikerbabáinak nincs szívhangjuk, ezért másnap meg kell szülnie őket. Kimondhatatlanul sokkolt a hír, és el nem tudtam képzelni, vajon mit érezhet most ő a kórházban, egyedül, a másnapra várva, ha még én is kővé dermedten ülök, arra gondolva, hogy egy álom ennyire pillanatok alatt foszlik semmivé... Félidőig annyira szépen alakult minden, és aztán hirtelen kiderül, hogy a problémák mindvégig ott voltak, csak nem észlelték őket – ez egyszerre letaglózó és ijesztő!

Másnap semmire se voltam használható. Kora reggel beszéltünk, és aztán egész nap a szülőszoba felé jártak a gondolataim – délutánig szinte folyamatosan szakadt az eső, én meg csak fohászkodtam, hogy legyen elég erejük, mert kívülről nézve én azt éreztem, nekem nem lenne. Szülni még akkor is nehéz, ha az ember utána a kezébe foghatja újszülött gyermekét, de így, ráadásul álló nap a felsíró babákat hallgatva – úgy éreztem, ez több, mint amit egy anya lelkére csapásként mérni lehet. Bizarr élmény az „üres” has érzése is a szülést követően, de ENNYIRE kisemmizve, kifosztva lenni az valami elképesztő testi-lelki kín lehet. Aztán este jött az újabb sms, és másnap találkoztunk. Beszéltünk azóta is, de azért ide is leírom:
Képtelenség lenne szavakba önteni, mennyire sajnálom, ami Veletek történt, és mennyire szerettem volna, hogy a dolgok másképp alakuljanak (olyannyira, hogy kedd éjjel azt álmodtam, tévedés volt az egész). És kimondhatatlanul tisztellek Benneteket azért, ahogy a történteket kezelitek, megélitek, ahogy egymásra támaszkodni tudtok, ahogy CSALÁDként működtök… Ti aztán igazán megérdemlitek a nagy(obb) családot.

2008. június 23., hétfő

Szánom-bánom...

Mi tagadás, megint tetemes a lemaradásom, de az a helyzet, hogy a múltkori örömködés (levizsgázásból kifolyólag felszabadult idő okán) korainak bizonyult, azóta ugyanis EGYETLEN napot se töltöttünk együtt családilag… Nem ragozom, fáradt vagyok, noha a hétköznapok jól telnek, most pedig elhatároztam, addig nem fekszem le, míg bele nem kezdtem a hézagok pótlásába – először megint leltározós élménybeszámoló következik, még az is lehet, hogy több részletben.

Június 9. – Ortopédia
Ahhoz képest, hogy hónapokat vártunk a vizsgálatra, a doktornő a lelet gépelésével, illetve jótanácsok osztogatásával együtt se pazarolt ránk 5 percnél többet értékes idejéből – hatékony a magyar egészségügyi gépezet, nem igaz? Immár papírunk van arról, hogy Ákos lába egészséges, én pedig (egyelőre) bízom abban, hogy valóban ezt igazolja a lelet, nem pedig a szakorvos hanyagságát (aki egyébként következetesen Gergőnek szólította a gyereket – a nevére is ugyanolyan rövid pillantást vetett tehát, mint a kérdéses lábfej pozíciójára).

Június 11. – A mi babánk (kézműves tábor Törökbálinton)
A program linkjét igyekszem alulra beilleszteni a többi közé, az ott található ajánlónak pedig minden szava igaz, tanúsíthatom! Az időjárás tekintetében kicsit rezgett a léc, valamint hiányoltam egy kis szervezett beszélgetést a találkozó elejéről, de nagyon jól éreztük magunkat Ákossal, pólókat is készítettem a gyerekeknek, frissen sült kenyeret is ettem, ezenkívül megtanultam Ákost a csípőmre kötve hordozni, és megbeszéltük, hogy legközelebb Zsófinak is ott a helye velünk. Számítottam valamiféle ötletbörzére vagy gyakorlati útmutatóra „hogyan tegyek el befőttet/hogyan manikűrözzek/hogyan készüljek a téli olimpiára gyorskorcsolyázásban a gyerek lelki károsodása nélkül?” témában, de aztán magamban nyugtáztam, hogy nincs csodarecept: az eddig használt és jól-rosszul bevált módszerek tárházával él a többi anyuka is: gyerek bevonása, gyerek figyelmének elterelése, gyerek türelemre intése, túlélésre játszás. Azt nagyon sajnálom, hogy Sződy Judittal nem sikerült leülnünk egy konzultációra, de talán majd legközelebb.

Június 12-16. – Gicáék látogatása
Ez a négy nap (leszámítva a szombatot, amikor nekem MODULE találkozó volt az Orczy-kertben) megint a turistáskodás jegyében telt: Szépművészeti Múzeum, Közlekedési Múzeum, Természettudományi Múzeum, Városliget, Szentendre, Skanzen, és némi plázázás – mi ennyire vettük ki a részünket Gica és Zoli igen sűrű programjából. Gábor sajnos nem tarthatott velünk mindenhová, mert csak szombat-vasárnap ért rá, de a Skanzen-béli nosztalgiafotózásról szerencsére nem maradt le (kár is lett volna, hiszen remekül hozta a paraszt-figurát! :D )… És bár a nosztalgiafotók is remekül sikerültek, most mégis egy másik hangulatot idézek meg (remélve, hogy Gica nem szedi le a fejemet érte).

2008. június 8., vasárnap

Kínai

Most csak Zsófi egyik korábbi mondását írom le gyorsan, ami valamiért mindig kimarad az aranyköpések sorából, holott nem mai darab. Hogy megoszthatom Veletek, azt pedig ezúton is köszönöm Éva néninek!

Zsófi mindent visz...

Oviban ebéd előtt kérdezi Éva néni:
"Gyerekek, ki az, aki látott már kínait?"
Az egyik kisgyerek jelentkezik, erre Dani tromfol:
"Én már kettőt is láttam!"
Zsófi erre: "Az semmi, én már ettem is!"
(Természetesen kínai kajára gondolt...)

2008. június 5., csütörtök

Juhééééé!

Gábor ma végre levizsgázott, így a jövő tanév novemberéig nincs több izgalom és pánikszerű tanulás! Büszke vagyok rá, hogy ennyi munka és a család mellett helyt áll az iskolában is (a fél osztály megbukott már, vagy feladta), ráadásul a legjobbak közt van!
Bízom benne, hogy innentől egy kis lazítás jön majd: kevesebb munka és tanulás, nekem kevesebb egyedül-gyerekezés, és mindkettőnknek több alvás, na meg közös programok és nagy beszélgetések...

2008. május 30., péntek

Ákos cáfol!!!



Csak hogy ne legyen igazam, Ákos ügyesen labdázik (értsd: dobja nekem a labdát, ha odagurítom neki), a "Hol van apa/anya?" kérdésre a megfelelő irányba néz, 2 napja eszik (még mindig csak pár kanállal, de ez abszolút nem aggaszt, a lényeg, hogy ezt magától teszi, nem úgy kell a szájába trükközni egy-egy falatot), a békákat pedig következetesen "KA"-nak nevezi. Ha az ágyunk széle felé mászik, és nem szólok semmit, ő mondja, hogy "IGYA" (vigyázz!), és ha felfedezem, hogy valamit a szájába tett, a "Mi van a szádban?" kérdésre összeszorított szájjal vigyorog, majd gyorsan hátat fordít, és elinal. Hát mi ez, ha nem tudatos viselkedés? :)))

2008. május 29., csütörtök

Szülői értekezlet

Szó szerint, és átvitt értelemben is…

Szó szerint azért, mert megvolt a leendő elsősök szüleinek tartott első szülői értekezlet. Elhívtam Gábort is, több szem többet lát-alapon, hátha ő segít felfedezni a szabad iskolaválasztás alkalmából számunkra kiutalt tanítónő pozitív vonásait is. Nem szeretnék előreszaladni a történetben, de maradjunk annyiban, hogy nem jártunk sikerrel.
Nem túlzok, ha azt állítom, hogy a szülői értekezlet fénypontja a beszerzendő iskolaszerek listája volt, noha kétségtelenül fájni fog ez a pénztárcánknak. Mégis ez volt az egyetlen olyan fázisa a másfél órás összejövetelnek, ahol érezhető közelségbe került az iskolakezdés, és amikor megfogott a készülődés jóleső izgatottsága.
Napok teltek el a szülői óta, és én csak most írok róla, mert azt akartam, hogy letisztuljon valamelyest az élmény, hogy ocsúdjak kicsit a letaglózott állapotból, és objektíven tudjam megfogalmazni, amit gondolok.
Először is azt gondolom (jaj, de népszerű fordulat ez mostanság, kiváltképp politikusok szájából, igaz?), nem szerencsés a szülőkkel való ismerkedést rögtön rosszindulattal indítani, márpedig nekünk ebből kijutott bőven. Megtudtuk például, hogy a Házirendet otthon nem kiskapu-keresgélő alapállásból kéretik tanulmányozni, annak ugyanis minden bötűje szentírás! Aztán: beszélgessünk a gyerekünkkel – ha eddig ez nem is volt szokás otthon, legalább most vezessük be, hogy az iskola kapuját szeptemberben már ne antiszociális Mauglik lépjék át (bár ha így történne, majd ők nyesegetik a kölköket, hogy széééép egyformák legyenek). Egy iskolás gyereknek TUDNIA KELL köszönni, bemutatkozni, lakcímét elmondani, testvéreit felsorolni, késsel-villával szintidőn belül, mégis kulturáltan étkezni, valamint HALLGATNI. Ha nem, hát jön a metszőolló, gondolom. Ha nem akarjuk, hogy szegény napközis pedagógust elbocsássák, gyerekeink pedig mondjuk a negyedikes napközisekkel senyvedjenek egy tanteremben egész délután, akkor írassuk be napközibe a csemetét. De ha ezt megtettük (vagy nem tettük), nincs ám „jaj, meggondoltam magam”, illetve az sem működik, hogy csak úgy beállít kedves anyuka a porontyáért mondjuk fél háromkor! Háromnegyed négy előtt csak nagyon kivételes esetben vihető el a gyerek a napköziből, szóval ha nem vagyunk elég befolyásosak ahhoz, hogy naponta-kétnaponta produkáljunk bombariadót, atomtámadást, népfelkelést vagy földrengést, csak hogy Zsófit korábban hazavihessük, hát ezen is bőven van még mit átgondolni.
Szó volt róla a bemutató órák alkalmával, hogy augusztus végén egy napközis tábor keretében a gyerekek megismerkedhetnek egymással, így szeptemberben már nem csupa idegen arc közé kell beülni a padba. Én ezt nagyon kedves, gyerekbarát gesztusként értékeltem akkor. Mivel nem jelentkezett az iskolába „csak” 27 gyerek, ezt a tábort jó eséllyel nem rendezik meg – ennyit erről.
Voltak még szurkapiszkák (könyörgő hangnemben lettünk pl. felszólítva arra, hogy törődjünk már a gyerekünkkel délutánonként, hisz mégis csak a mi gyerekünk, illetve közölték, hogy az nem járja, hogy mindenkinek vannak jogai, csak a pedagógusoknak nincsenek), de ezeket én is igyekszem inkább elfelejteni szeptemberig. A legviccesebb momentum pedig az volt, amikor megkértek minket, hogy feltétlenül adjunk meg egy vezetékes telefonszámot, amin utolérhetnek minket majd vészhelyzetben, ők ugyanis nem tudnak mobilszámokat hívogatni az iskolából – mindezt a 21. században…! Elképzeltük, ahogy egy esetleges hasmenésre vagy kéztörésre gondolva beköttetjük most gyorsan a matáv-os (oké, tudom, hogy ilyen már nincs, szóval tékomos, júpíszís, akármilyen) vezetékes telefont, csak mert Rozika néni másképp nem hív fel minket, ha Zsófi fejest ugrik a bordásfalról – még szép piros telefonkészüléket is vizionáltunk mellé, ami egy íróasztalon áll majd, jelképezve az állandó forródrótos kapcsolatot AZ ISKOLÁVAL. Igen ám, de ki fogja őrizni??? Vagy ugorjunk vissza kb. 30 évet az időben, és adjuk meg az egyetlen, telefonnal bíró szomszéd koordinátáit, aki aztán majd loholva értesít, ha bármi történik? Tanácstalanok vagyunk!
Igen, sarkítottam most kicsit, tény, de ha figyelembe vesszük, mennyi negatív részletet nem ecseteltem (kezdve a tanító néni jellemrajzával), szerintem nagyjából korrekt voltam. Zsófi várja az iskolát, neki szimpatikus ez a tanító néni, ez a lényeg. És hogy 1-2 éven belül költözünk.

Átvitt értelemben pedig azért állja meg ez a cím a helyét, mert Ákosról is lenne mit írnom! Elsősorban szülőknek, még inkább olyanoknak, akiknek hasonló korú gyermekük van, vagy akik (minimum) kétgyerekesek. Persze szól ez mindenki másnak is, hiszen kommenteket úgyse nagyon kapok majd, de ha telefonon, e-mail-ben, netán személyesen reagáltok, az is nagyon-nagyon jó lesz!
Szóval elméletben tudom, hogy a gyerekeket nem hasonlítgatjuk egymáshoz, csak ezt igen nehéz kivitelezni, mert ha az ember azt mondja, hogy jéééé, a nagyobbiknak 7 hónaposan jött a foga, a kicsinek meg 9 hónaposan, ez ugye még nem bűn. És innen már észrevétlenül is átcsúszik a gyarló szülő abba, hogy a nagy ennyi idősen már ezt csinált, azt csinált, a kicsi bezzeg még sehol se tart…
Nem szeretnék ilyen lenni! De akaratlanul is elrágódom azon, hogy míg Zsófinak 10 hónaposan már szókincse volt, Ákosnál annak is örülnék, ha azt látnám, hogy legalább megért bizonyos szavakat. És nem gondolok én Ákosról semmi rosszat, csak bűntudatom van, mert a kettőjük közt lévő fejlődési különbségeket inkább az időhiányra, a foglalkozás hiányára vezetem vissza. Nyilván vannak egyéniségből, habitusból fakadó eltérések is, az pedig ősrégi, közhelyszerű megfigyelés, hogy a fiúk később kezdenek pl. beszélni, na meg 10 és fél hónaposan abszolút semmiről nem vagyunk lekésve, szóval nem az a problémám, hogy Ákos még nem szaval Pilinszkyt, dehogy… Sokkal inkább az, hogy mindent tép, mindennel csapkod, mindent széthajigál játék címén, és ha elveszek tőle bármit is, éktelen bömbölésbe kezd – az ilyen megnyilvánulásokban látom a célzottan vele való foglalkozás hiányát. Sokan azt mondják, hogy csak más egyéniség, meg azt, hogy fiú, de én ebbe nem tudok beletörődni! Ugyanakkor kedves, barátságos, bújós is, de néha tényleg kétségbe esem, amikor azt látom, hogy nem köti le semmi, és simán a fejemhez vágja azt a játékot, amit egy perccel korábban még elszántan igyekezett megszerezni.
Van ugye az a közszájon forgó „bölcsesség” (talán nevezzük inkább megfigyelésnek), hogy az első gyereknél az ember fertőtleníti a földre esett cumit, a másodiknál lenyalja, a harmadiknál a kutyával hozatja vissza – vajon törvényszerű ez? És ha igen, rendben is van ez így? Csak mert bizonyos tekintetben valami hasonlót tapasztalok nálunk, de én ettől egyáltalán nem érzem jól magam.

2008. május 28., szerda

Szövegek...

Újabb Zsófi-aranyköpések következnek, be kell látnom ugyanis, hogy ezerszer könnyebb és hálásabb feladat őt idézni, mint az én hülye felnőtt agyamból kiizzadni bármit is...

"A szó dallam nélküli szöveg."

"Nem bírom megtartani magam ezen a hepehupás ágyon, úgyhogy kitaláltam egy új tornamutatványt, aminek a neve pillanatgyertya. Nagyon nehéz ám, viszont az a jó benne, hogy a kezemet se kell a derekamhoz tenni."

A felszólításra, hogy törölközzön meg: "Ne már, apa, én ebben egyáltalán nem vagyok jó...!"

2008. május 27., kedd

Helyzetjelentés

Gábor még nem ért haza a próbáról, viszont egy ingatlanhirdetést még mindenképpen meg szeretnék mutatni neki, így aztán írok, hogy el ne aludjak!
Megint volt minden az elmúlt napokban-hetekben: kis betegség (Zsófinál, szerencsére csak gyomorrontás), kirándulás Gicáékkal (Budapesten élőknek mondom, hihetetlen jó érzés turistaként járni ezt a várost!), volt koncert is, aztán családi meg ovis programok – a határidőnaplóm nélkül nem is tudom összefoglalni ennek az időszaknak a történéseit!
A lényeg, hogy mind jól vagyunk, Zsófi aranyos, cserfes, Ákos újra vidám és csibész, ha minden igaz, jön a nyár, mi kell még…?

2008. május 26., hétfő

Halogatás...

Tudom, többeteknek is megígértem, hogy ma mindenképpen jön a következő bejegyzés (a kommentek száma alapján nem is gondoltam volna, hogy ennyien várjátok), de most inkább Showder Klubot nézek (noha az előző adások tapasztalatai azt mondatják velem, nem biztos, hogy érdemes)...
Bocsánat.

2008. május 10., szombat

Kezdem a listát!

Indítsunk egy igazi nagy klasszikussal, a Prince nevével fémjelzett Nothing Compares To You-val, Sinead O’ Connor előadásban. Elismerem, hogy eleve szimpatizálok a „fura nőkkel”, de ezt a számot akárkinek írhatta volna Prince, valószínűleg bárkitől megvenném.
Erről természetesen eszembe jut Enya és az Orinoco Flow – Gábort a világból ki lehetne kergetni vele! Az volt a kedvenc South Park-epizódja, amiben a fiúkat egy szobába zárták, és Enya hallgatására kényszerítették, hogy megértessék velük, milyen sivár egy öregember élete, aki már csak a halált várja – érthető, hiszen végre valaki az ő véleményét tükrözte, mellesleg engem is megnevettetve. Cartman-ék persze vették a lapot, és szívük szerint öngyilkosok lettek volna Enya hatására – én akkor is szeretem.
Váltsunk stílust, korszakot! Nagy kedvencem Santana és Rob Thomas közös dala, a Smooth a Supernatural albumról. Nem tudom megmagyarázni, de szexi, dögös, és mindig jó hallani – nyilván legkevésbé Rob Thomas énekhangjának van ebben szerepe…
Mára ennyit a populáris vonalról, és evezzünk az egyszerűség kedvéért alternatívnak nevezett vizekre (az agyamban már zakatol is: „alternatíííív, szomorúan látom, te is köztük vaaaagy” – na, ki tudja, ki ez???)!
Kezdetnek legyen mondjuk az Emil. Rulez! és a Zanga zanga c. szám (gy. k.: ez magyarul van!) – valahol a neten megtalálható egy tévéfelvételes verziója, na, szerintem az hatalmas!
Utána jöhetne a Satöbbitől a Richard Burton (de a Nagyszerű nagyvilágot is jó szívvel ajánlom, az legalább fent van a YouTube-on) – ha valaki hozzájut, és meghallgatja, azonnal rájöhet, hogy alapvetően nem a klasszikus szerelmes dalokra bukom (persze azért már itt is látszik, hogy vannak kivételek).
Most muszáj kicsit begorombulni, mert az Alvin és a mókusokat nem hagyhatom ki! Nagyon-nagyon szerettem volna mást írni, nem a Kurva életet (egyrészt mert vulgáris, másrészt mert mindenki ezt ismeri tőlük), de ha egyszer ez a legjobb?! És tudom, megint úgy tűnik, hogy ezzel semmit se mondok, de a régi, meg az új verzió egyaránt tetszik – az előbbi azért, mert már 10 éve is kedveltem, a második azért, mert egyszerűen jót tett neki az átdolgozás. Na jó, legyen tőlük még egy szám, amit legalább ennyire szeretek – ez az Eposz címet viseli.
Ha Alvin, akkor Prosectura-nak kéne jönnie, de őket egyelőre nem raknám a százba, noha jó pár számukat szívesen meghallgatom. Legyen inkább az Amorf ördögök, de mi is…? Talán a Muskátlis teraszokon – az már igencsak előrevetíti a most trendi Péterfy Bori-vonalat, de a Fapados űrutazást legalább ennyire kedvelem, és azt Zsófi is imádja, arról már nem is beszélve, hogy amikor Gábor először hallotta a(z akkor még Budapestnek nevezett) rádióban, rögtön az jutott eszébe, hogy nekem biztos tetszene. Azt nem tudta, hogy itthon megvan cd-n… :D
Na, ha a Satöbbitől is beleszámolom mindkét dalt, akkor a százból tízzel meg is lennénk – lehet emésztgetni, én pedig alkalomadtán folytatom.

2008. május 9., péntek

A száz legjobb dal elé

Mivel az éjszakát viszonylag jól töltöttük, már ilyesmikre is van időm és energiám...

Egyszer már említettem, hogy gyakran gondolkozom azon, melyik száz dalt venném fel a saját toplistámra. Egy ideje fejben szerkesztgetem is ezt a listát, és mivel a bejegyzéseim jelentős része úgyis a zenéről szól, hát néha szemezgetek majd belőle az érdeklődők (és a kevésbé érdeklődő, ámde lelkesen olvasó családtagok, barátok) örömére. Előrebocsátom, hogy a százon belül már képtelen lennék sorrendiséget megállapítani.
A Ki mit tud?-os zsűrik szónoklatainak jól bevált kezdő mondatával élve nincs könnyű dolgom, mert gyakran az az érzésem, száznál jóóóóval több kedvenc dalom van – elég, ha arra gondolunk, hogy egyes előadóknak, zenekaroknak szinte a teljes életművét ide sorolnám szívem szerint, a rengeteg zseniális egyslágeres bandáról (én egy slágert se tudnék írni, szóval igenis azok!) nem is beszélve… Na de majd szigorúan válogatok!
Bizonyos dalok esetében nem feltétlenül az eredeti verziót preferálom majd, de igyekszem feltüntetni a szerzőt és/vagy az eredeti előadót is. Ja, és már most tudom, hogy néhány szám elsősorban a klipje miatt kerül(t) fel a százas listámra – ez talán nem korrekt, de b@sszus, az én listám… :D
A véleményeket, megjegyzéseket pedig jobban várom, mint valaha! (Még akkor is, ha csak annyit fűzöl hozzá, hogy a Last Christmas MEEEEEKKKORA GÁÁÁÁZ…!)

2008. május 8., csütörtök

A karomban álmodik...

Komárom óta zűrösen telnek a napjaink. A gond már anyuéknál elkezdődött: Ákos napirendje a sok jövés-menés, a szokatlan hely, az idegen arcok miatt totálisan felborult, erre rásegít a fogzás is, és úgy láttam, mintha a személyisége is megváltozott volna – a mindig, mindenkire mosolygó, huncut kis csibészből rémült, folyton belém bújó, sokat síró, igazi „baba” lett. Már negyedik napja vagyunk itthon, de a helyzet még mindig ugyanaz: a legkisebb sikertelenség is türelmetlen sírást eredményez, a fáradtság szinte állandósult, az alvás mégse megy – az egész napunk csak sírás, feszengés, nyávogás, bújás, cici, ringatás, majd néhány percnyi ájult állapot után sírva ébredés körforgásában telik. Éjjel már arra gondoltunk, azt is hatalmas kegyként értékelnénk, ha egyetlen órát alhatnánk megszakítás nélkül, mert még ez sem adatott meg. Miközben Ákost ringattam, hitetlenkedve gondoltam a féléves kora előtti időszakra, amikor csak elvétve igényelt engem este fél kilenc, és reggel fél hét között…
És aztán olyasmi történt, amit féléves kora előtt épp emiatt sose láttam (és azóta is ritkán): elmosolyodott, majd nevetni kezdett, ott, a karomban, álmában. Félholt voltam, rettenetesen fázott a lábam, mégse bírtam letenni még jó sokáig – kiélveztem, hogy végre nem fél, nem feszült, nem dühös… Mert lehetek bármilyen fáradt, a legfőbb gondom mégis az, hogy Ákos mostanában nem érzi jól magát. Reméljük, csak átmenetileg.

2008. április 28., hétfő

Pótlás

Ááááá, már megint teljesen elhanyagoltam a blogolást! Mentségül (vagy csak azért, hátha érdekel valakit) nagy vonalakban a múlt hetünk:
Hétfőn Dunakeszin voltunk topiktalálkozón, 75%-os részvételi aránnyal, mert Ildiék sajnos nem jöttek. Az idő klassz volt, a gyerekek tündérek, ja, és simán odataláltam. Délután rohanás haza, Zsófinak néptánc, angol, aztán autózás be a városba Gáborért, hogy odaérjen 6 órára a Szikla Klubba, megbeszélni a pénteki koncert részleteit. Míg onnan hazaért, elkészítettem a vacsorát. aztán már ment is próbára.
Kedd délelőtt átjött Kati, hogy a márciusi közgyűlés jegyzőkönyvét, a MODULE alapszabályát, valamint az SzMSz-t összefésüljük, véglegesítsük. Egy óra körül végeztünk, ekkor ért haza Gábor, megebédelt, aztán elment suliba.
Szerdán a neurológia volt a fix program. Jó hír, hogy most voltunk utoljára, Ákos lába kilazult, nem feszesek már az izmai, így tornáztatni se kell – kontroll önálló járáskor. Délután Balázs nálunk volt kicsit, majd Birséknél bandáztunk (mivel megvártam Gábort, Ákos nélkül mentem át, ami felüdülés volt, bevallom).
Csütörtökön beírattam Zsófit az iskolába (az Eötvös győzött végül, hátha mond ez valakinek valamit), utána beugrott Kriszti a gyerekekkel. Nagyon örültem, hogy jöttek! Végre babázhattam Áronnal, aki hihetetlen édes nagylegény, és hát bízom benne, hogy előbb-utóbb az Ákosaink is összebarátkoznak… :) Estefelé újra Birséknél kötöttünk ki, és csak fél nyolc után keveredtünk haza.
Péntek délelőtt nagybevásárlást intéztem Ákossal, este pedig koncert volt ugyebár.
Szombaton Gábor dolgozott, de addigra már nagyon fáradt voltam, így kőkeményen túlélésre játszottam egész nap!
Vasárnap Zsófi kitalálta, hogy visszamegyünk a nyolcvanas évekbe, így aztán nem néztünk tévét (az m1 és m2 valahogy nem vonzotta őt igazán), majd a nosztalgiahullámnak köszönhetően kimentünk Halásztelekre, ahol Gábor a gyerekkorát töltötte – megnéztük a házukat, az óvodát, az iskolát, a boltot, majd lementünk a Dunához egy kicsit. Ebéd után csendes pihenőztünk (na jó, inkább csak én, mert Ákos fél óra alvás után felsírt), aztán takarítottunk, rendet raktunk.
Ma pedig újra hétfő, és egy újabb eseménydús hét kezdete! Csütörtöktől Komáromban leszünk (Zsófi, Ákos és én), hát gondolom, lesz miről beszámolni!
De még addig is van három húzós nap…

2008. április 24., csütörtök

Újabb beszólás...



Zsófi a minap a következő szavakat intézte hozzám: "Olyan elragadó vagy...! Sajnálom, hogy nem lehetek beléd szerelmes...!"
Ezzel nagyjából sikerült elfeledtetnie velem a múltkori sérelmemet (akkor ugyanis husikásnak nevezte a fenekemet)...

2008. április 19., szombat

Lúdbőrözős zenék...

Hááát, aki ettől (link az oldal alján, azok közül pedig a legfelső, de oldalt a videósávban is megtekinthető rögtön legfelül) nem kerül padlóra, különösen attól a résztől, amikor Melissa Etheridge is feltűnik a színen...
Nem szeretem, amikor valaki Joplin-t játszik, előre félni szoktam az ilyen produkcióktól, és a legelején ez se tetszett, de fenomenális - a gesztusok, a hangulat, amit csinálnak, ahogy feltüzelnek egy különben nem igazán ehhez szokott közönséget... én ezt most imádom!
(És igen, TUDOM, ki ez a nő... A szexuális irányultsága nem fontos, noha a színpadi jelenlétén sokat dob szerintem, más dalait hallgatva viszont azt érzem, túl szimpla ez az egész.)

2008. április 16., szerda

A bonsai gengszter 9 hónapos

Illetve az volt tegnap. Rövid számvetés a kisgyerekes anyukák (és a számok bűvöletében élő ismerősök) kedvéért: Ákos 8900 g, 74 cm, két foga van, illetve még csak áttörtek: harapni már kiválóan tud velük, de még alig látszanak. Többnyire mászva közlekedik, de gyakorlatilag bármibe kapaszkodva feláll, és a bútorok mentén támaszkodva lépeget is. Mond néha szavakra emlékeztető dolgokat, de megfigyeléseim szerint nem tudatosan, így ebben már biztos elmarad majd Zsófi mögött. Kedvenc étele baromira nincs, sőt, igen rapszodikusan táplálkozik, gyakorlatilag hol eszik, hol nem, és amikor jó étvággyal eszik, akkor fogyaszt el annyi bébiételt, pürét, gyümölcsöt, bármit, mint egy étvágytalan gyerek rosszabb napjain. De mindezt nem bánom, amíg így néz ki...


2008. április 14., hétfő

Kis hétfői nyavalygás

Sajnos minden igyekezetem ellenére se sikerült folytatni egy napunk hiteles krónikáját, közel egy hét távlatából pedig már lehetetlen lenne, szóval inkább merüljön a feledés homályába ez is, ahogy például a családi költségvetés reformjáról ígért beszámoló lassan két hónapja…

Az életünk továbbra is eseménydús, állandóan jövök-megyek, hol MODULE-ügyekben, hol másért, Gábor heti 6 nap dolgozik, közben nem ér rá betegeskedni sem, Zsófinak is csomó program van az oviban, az iskolákban – egyszóval tetemes a lemaradásunk minden téren! Sajnos a lakáson látszik ez meg legjobban, de lepusztultságban lassan mi is hasonló szintre kerülünk… Nagyon kéne egy kis lazítás, de olyan igazi! Néha úgy érzem, hogy már egy nyugodt takarításért is bármit megadnék – ez mi, ha nem az őrültség kezdeti stádiuma?!

2008. április 8., kedd

Folytatás

A délelőtt egy kis vásárlással indul, aztán hazaérve Ákost lefektetem, így fél tíz körül jöhet a reggeli, és egy kis netezés. Közben megy a mosógép, telefonokat intézek, és mivel meghiúsult az egész délelőttre tervezett programunk, lazítok kicsit: megnézem a neten a tegnapi Hal a tortán-t is, mielőtt (ihletet merítve) ebédfőzéshez látnék. Videózás közben kis eszmecsere az iskolákról msn-en, aztán ébred Ákos is. Mivel nem sír, csak dünnyög az ágyban, gyorsan elpakolok még az edényszárítóról, és ezredszer is megpróbálom elérni az ortopédiát telefonon, hogy időpontot kérjek, de hiába. Gyors latolgatás után úgy döntök, ha már így elszállt a délelőtt, fasírt helyett sonkás-sajtos tészta lesz, mert Ákos mellett nem tudok nyers hússal dolgozni, amennyit esik-kel. Laza negyed órát ácsorgunk az ablakban szokás szerint (az én lelkemen szárad, ha a fiamból a majdani szomszédai által jogosan rühellt leskelődő lesz), letudjuk az ablaküveg kötelező összefogdosását, megnyalogatását (nyomatékosan közlöm, én ebben nem vettem részt!), az egyenlegünk pedig: kb. 10 autó, 4-5 járókelő, valamint néhány, a szemétkupacokban turkáló galamb. Ja, és lefüleltünk egy szabálytalankodó festőt, aki az egyik lomhalmaz szélére pakolta a csomagtartóját megtöltő zománcfestékes vödröket – Ákost rögtön fel is világosítottam, hogy az ilyesmit veszélyes hulladékként kell kezelni, és az e célra létesített lerakóhelyig illik elvinni. Biztos megjegyezte…

Egy átlagos nap - reggel

Ránézek az órára, mindjárt hét, a fenébe! Zsófi a lelkemre kötötte, hogy pontban fél hétkor keltsem, de Ákos hajnalban végre elbóbiskolt rajtam, így én is elaludtam. Lebűvészkedem a karomból az ágyba, körülbástyázom takarókkal, hogy ott hagyhassam, és keltem Zsófit. Kelteném, de nem igazán reagál, csak a másik oldalára fordul. Sebaj, végül is elég ma fél kilencre beérni az oviba, hiszen ugrott a mára tervezett iskolai nyílt nap. Gyorsan rendbe szedem magam, főzök egy kávét, újra ébresztem Zsófit, eredménytelenül. Ákos viszont mocorog, felveszem – jöhet egy kis összebújás, aztán együtt gyömöszöljük Zsófit, és amíg ők az ágyban „hancúroznak” (Zsófi egy félreértés folytán azt az állapotot hívja így, mikor túl fáradt a felkeléshez, és csak bámulja a plafont, nagyokat nyújtózkodva), kikészítem a ruhákat mindhármunk számára. Jövet-menet konstatálom, hogy a netkapcsolat megszakadt, az újracsatlakozás nem megy, így leállítom a gépet, úgyis ment egész éjjel, hadd pihenjen. Tisztába teszem Ákost, közben Zsófit noszogatom, hogy mosakodjon, öltözzön, majd én is készülődni kezdek. Míg Ákos átrendezi a számára elérhető polcokat, elkészítem Zsófi frizuráját, előszedem a babakocsit, megkeresem a pénztárcám, telefonom és aláírom a recepteket, amikkel a gyógyszertárba megyünk majd az ovi után. Utolsó réteg ruha Ákosra, a sapkával megküzdünk, ahogy kell, segítek levenni Zsófi dzsekijét a fogasról, becsatolom Ákost a babakocsiban, és indulunk.

Az óvodában újabb vetkőzés-öltözés, magyarázkodás az óvónéninek, hogy miért nem mentünk nyílt napra, majd Zsófi tegnapi műveinek közös elemzése. Ákos már türelmetlen, pedig szívesen feszegetném még, vajon mire gondolt Zsófi, amikor a következőket írta: „A nyolcvanas évek a következő 10 dolgot tartalmazták”… Mivel itt felsorolás nem következik, kénytelen leszek másoktól megtudni, miről is szóltak a nyolcvanas évek – amúgy is gyanítom, hogy e tekintetben nem egy 2001-ben született gyerek szolgálhat a legautentikusabb tapasztalatokkal, így az oviból kilépve telefoninterjúkba kezdek a nyolcvanas évek legtipikusabb jelenségeit illetően. Mivel ez nem olcsó mulatság, pláne csúcsidőben, két hosszúra nyúlt beszélgetés után úgy döntök, a közvéleménykutatást majd a neten folytatom. Ezúton is buzdítok hát mindenkit, hogy a „Megjegyzés” rovatba írjon be egy, azaz egyetlen dolgot, ami szerinte kimondottan a nyolcvanas évek terméke!

Folyt. köv.

2008. április 7., hétfő

Lomtalanítás

Vessetek meg, de én bizony úúúúúúúúútálom! Ki nem állhatom, mert napokig romhalmaz az utca, 20 méterenként van egy óriási kupac sitt, használhatatlan bútorokkal és rongyokkal vegyítve, mindezt pedig egy cigány őrzi széken kuporogva, vagy fotelban terpeszkedve (szívesen kihagynám a faji hovatartozásukat, ha csak egy kivételt is láttam volna, de ez eddig még nem esett meg), szóval ott egyszerű, szentimentális halandónak esélye se lenne kidobott kincsek után kutatni... Nem bántanak különben senkit, csak hangosak, és hatalmas kuplerájt csinálnak az utcán, arról már nem is beszélve, hogy néha túlzásba viszik a segítőkészséget: a Tesco-ból hazajövet a kocsitól a lépcsőházig (ez mondjuk 30 lépés) ketten akarták kivenni a kizárólag teszkós szatyrokkal megtömött műanyag ládát a kezemből, pedig este tíz is elmúlt már...
Tegnap este még bíztam abban, hogy mára eltűnnek a lassan egymásba érő kupacok (a parkolás a ház előtt már-már mission impossible-kategória), de a közterületesek nem tartották a (plakáton) adott szavukat - ma reggelre szét is ázott minden. Most már nem hiszek a csodában, nem várok semmit. Hitetlenkedve gondolok arra, hogy egy hete milyen szép is volt a mi lakótelepi utcánk - csak akkor még nem tudtuk...

A kép még a lomtalanítás elfajulása előtt készült.