Aztán...

17-én azt éreztem, itt a vége, fizikailag és idegileg nem bírom már tovább a jövés-menést, az itthoni feladatokat, az éjszakázást, az állandó készenlétet! És aztán késő este jött egy sms egy barátnőmtől, ami teljesen padlóra küldött, és segített azonnal átértékelnem a helyzetet: egy alaposabb ultrahangvizsgálaton kiderült, hogy a 20 hetes ikerbabáinak nincs szívhangjuk, ezért másnap meg kell szülnie őket. Kimondhatatlanul sokkolt a hír, és el nem tudtam képzelni, vajon mit érezhet most ő a kórházban, egyedül, a másnapra várva, ha még én is kővé dermedten ülök, arra gondolva, hogy egy álom ennyire pillanatok alatt foszlik semmivé... Félidőig annyira szépen alakult minden, és aztán hirtelen kiderül, hogy a problémák mindvégig ott voltak, csak nem észlelték őket – ez egyszerre letaglózó és ijesztő!

Másnap semmire se voltam használható. Kora reggel beszéltünk, és aztán egész nap a szülőszoba felé jártak a gondolataim – délutánig szinte folyamatosan szakadt az eső, én meg csak fohászkodtam, hogy legyen elég erejük, mert kívülről nézve én azt éreztem, nekem nem lenne. Szülni még akkor is nehéz, ha az ember utána a kezébe foghatja újszülött gyermekét, de így, ráadásul álló nap a felsíró babákat hallgatva – úgy éreztem, ez több, mint amit egy anya lelkére csapásként mérni lehet. Bizarr élmény az „üres” has érzése is a szülést követően, de ENNYIRE kisemmizve, kifosztva lenni az valami elképesztő testi-lelki kín lehet. Aztán este jött az újabb sms, és másnap találkoztunk. Beszéltünk azóta is, de azért ide is leírom:
Képtelenség lenne szavakba önteni, mennyire sajnálom, ami Veletek történt, és mennyire szerettem volna, hogy a dolgok másképp alakuljanak (olyannyira, hogy kedd éjjel azt álmodtam, tévedés volt az egész). És kimondhatatlanul tisztellek Benneteket azért, ahogy a történteket kezelitek, megélitek, ahogy egymásra támaszkodni tudtok, ahogy CSALÁDként működtök… Ti aztán igazán megérdemlitek a nagy(obb) családot.