Karrier

Zsófi: Aki dúla, annak csak ez a munkája?
Én: Nem, sok dúlának van munkahelye, és mellette foglalkozik ezzel.
Zsófi: És aki otthon van, mint te, az egész nap szoptatja a kisbabáját, meg játszik vele, aztán egy csomót ül a számítógép előtt és dúlaszkájpozik, meg e-mail-t ír a többi dúlának...?

Önreklám

Ha a babás témák nem izgatnak, ne is olvass tovább!

Csak itt, csak most, csak Nektek összeszedve egy helyen a latte.hu-n eddig megjelent írásaim (faramuci helyzet, hogy nem az én nevem alatt futnak, de higgyetek nekem)!
Innen az apás szülésről szóló cikkhez juttok, de az interjú végén ott az összes link. Olvassatok, véleményezzetek, esetleg kérdezzetek! Örülnék.

Apák a szülőágynál

Alibi

Csak hogy lássátok, nem tétlenkedem - ajánlom magamat. Akinek már amúgy is herótja van a dúla-témától, az ne is kattintson, annak hamarosan írok mást! Mondjuk zenékről, jó lesz az így válság idején... A rokonoknak meg mesélek a gyerekekről! Ugye megfelel így...?

Mi is volt...?

A hétfőre már nem is emlékszem...
Kedden Budára mentünk látogatóba, két nagyon kedves, rég nem látott, E-vel kezdődő keresztnevű ismerőshöz. Mindkettőjüktől feltöltődve, valamiben megerősödve jöttem el.
Szerdán - kihasználva az utolsó olyan napot, amikor kedvezményes családi jegyet lehetett váltani - az Aquaworld-ben töltöttük a délutánt. Újfent megállapítottam, hogy a csúszdázás nagyon nem az én sportom, de jól éreztük magunkat. Sajnos a gépet az öltözőben felejtettük, így egyetlen kép sem készült...
Csütörtök délelőtt Ákosnak vásároltunk Erika mamival, de csak végigrohantunk három boltot az Árkádban, zsákmányolva egy dzsekit és egy bakancsot, aztán már rohantunk is tovább az Ikeába, ahol a MODULE tartotta elnökségi ülését.
Pénteken Éviék látogattak el hozzánk Lehellel, Ákos (névnapja tiszteletére) beszerezte élete eddigi legnagyobb púpját, amikor a nagy ugrálás hevében az ajtófélfa élével találta szemben magát. Iszonyú rondán nézett ki a homloka, de az Arnica csodákat tett! Néhány perc után láthatóan felszívódott a vérömleny, és a sírás is a jegelési kísérleteimnek szólt leginkább. A fiúk jól eljátszottak egymás mellett, mi jót beszélgettünk, csak az idő volt rövid, mint mindig... Reméljük, legközelebb már nagyobb körben találkozunk! Délután Gábor hozott egy kis tortát, és rögtönöztünk Ákosnak egy kis névnapozást, és mint mindig, most is csak a felnőttek ettek sütit - hiába, nálunk ez már hagyomány...
Zsófi Káposztáson töltötte a hétvégét, mi pedig Szegedre utaztunk szombaton, az ottani régiós dúlatalálkozóra. Útba ejtettük Kecskemétet is egy séta erejéig, de aztán ebből a fiúknak Szegeden is bőven kijutott! Mivel kicsit (?!) elhúzódott a program, a végére ők is bekéredzkedtek, és csak este 8 óra tájban indultunk haza.
Vasárnap egy újabb dúlatalálkozó várt rám délután, így reggel gyorsan letudtuk a kötelező (pelenkavásárlós) Tesco-kört, és (azt ellensúlyozandó) tettünk egy kis sétát a lőrinci erdőben. Kevés dolog töltött fel annyira a héten, mint az a "kirándulás"! Délután a XI. kerületbe mentem, és egy újabb női kör alakulásába nyerhettem betekintést. (Hogy mik is ezek a dúlatalálkozók, és mi értelmük van, arról majd inkább a másik blogon.)

Ennyi volt a múlt hetünk - és még egy csomó minden, amiről azt hiszem, nagyon jól le fogom majd írni, aztán sose sikerül...

Az egyik lépés

Ahogy tegnap írtam, lépésenként.
Így született meg legújabb "gyermekem" is: hetek óta formálódott a gondolat, aztán nem volt idő és alkalom a megvalósításra, de a dúlaképzés befejeztével, és Kinga bloggertársnőm :D inspirációjával végre útjára indult az új blog.
Életem egy konkrét szeletével foglalkozik, a dúlasággal. Várandósoknak, dúláknak, anyáknak, a szülés, a dúlai hivatás iránt érdeklődőknek írjuk majd terveim szerint dúlatársakkal közösen. (És persze azoknak a hozzám közel álló személyeknek, akiknek mindegy, mi az, ha velem kapcsolatos... :) )
Nagy szeretettel ajánlom Mindenkinek, és ha úgy érzitek, érdemes, tegyétek majd Ti is!

Pénteki nA-punk

6:20 Ébreszt a telefonom. Nem szoktam ilyet csinálni, de kérek tőle még 5 percet. Kezemben a telefonnal bóbiskolok hármat, majd mégis csak kimászom az ágyból. Kávéfőzés, tízórai, innivaló Zsófinak, tusolás, aztán ébresztem a többieket. Gábor viszi iskolába Zsófit, én közben készülődöm: hajvasalás, smink, pakolászás, mindez Ákossal.

8:05 Gábor visszaér a suliból, gyakorlatilag szinte leváltjuk egymást. Budakalászra indulok, a dúlaképzés helyszínére. Anikót nem tudom elérni telefonon, de azért bízom benne, hogy odatalálok homályos emlékek alapján is.

9:10 Káoszra érkezem. Anikó (az ő háza szolgál a képzés helyszínéül) hajnalban szüléshez ment, így bejutni se volt egyszerű, és még hátravolt a helyiségek kitakarítása, átrendezése, mindez a képzésre érkezettek jelenlétében. Van némi kapkodás, tanácstalanság, de végül minden megoldódik.

10:00 Kis csúszással, de elkezdjük a programot. Izgulunk, mert most debütál az újonnan kidolgozott képzési tematika. A csoport nagyon ígéretes, színes, érdeklődő. Mindannyian úgy érezzük, öröm lesz együtt gondolkodni. A hosszú kezdőkör után kis szünet, ilyenkor még élénkebb beszélgetések alakulnak ki, amiket nagyon nehéz abbahagyni, hogy visszaüljünk a helyünkre. Közben rendületlenül forralom a vizet teának, kávénak, Annával igyekszünk maximálisan kiszolgálni a dúlajelölteket. Időnként az elnökség épp ráérő tagjaival kutyafuttában konzultálunk, hogy mi az, ami jó, mi az, amit tanulságként le lehet szűrni, és/vagy amiről feltétlen beszélnünk kell. Emellett írom a számlákat, adom a pénzt a költségekre, és félek, nehogy valami időközben elfelejtődjön, összekeveredjen. (Hálátlan dolog pénztároskodni!)

14:00 Elszaladok a közeli kisboltba, mert pár dolog hiányzik. Közben felhívom Gábort, hogy megtudjam, mi a helyzet Ákossal, és újra elmondom, hogy süsse meg az előző este összekészített lasagne-t. A délutáni programra már nem ülök be, a konyhában teszek-veszek, így csak a hozzám eljutó mondatfoszlányokból tudom, mit csinálnak épp – azt azért így is érzékelem, hogy már első nap is vannak komoly tapasztalások, mély érzések, amik a felszínre törnek egy-egy kommunikációs gyakorlat során. A zárókörben sokszor elhangzik, mennyire MÁS élmény volt ez, és milyen furcsa lesz ezek után hazamenni. Mindenki nagy elvárásokkal tekint a következő napra.

18:10 Káposztásmegyerre indulok Erikáért, de közben Gábor hív, hogy Ákos egyszer csak elaludt. Ez mindenképp összezavarja az esténket, azt már világosan látjuk.

18:40 Hazafelé tartunk, közben Zsófi iskolai élményeiről beszélgetünk: hogy érzi magát az osztályban, hogy sikerült a farsang, a rajzverseny, ilyesmik. Hálás téma, remekül kitart hazáig.

19:20 Zsófi nagyon örül a maminak, engem nagyjából észre se vesz, pedig egész nap nem láttuk egymást. Nem baj, hagyom őket, hiszen Gáborral megint csak pár percet tudunk beszélni az esti koncert miatt. Neki már 8 előtt illik ott lennie, ahol játszanak, a terv szerint én majd csak később megyek utána (2 utcányira van a Rock Klub, ahol fellépnek). Miután elindul, gyorsan eszem valamit, közben intézek pár telefont, aztán hármasban beszélgetünk a nappaliban, arra várva, hogy Ákos bármikor ébredhet.

21:00 Gábor hív, hogy előreláthatólag tíz körül következnek ők. Általában csúszás van, de mivel épp ezen a helyen sikerült már egyszer lekésnem a koncertjüket, időben szeretnék indulni. Hezitálok, hogy felkeltsem-e Ákost, de aztán megoldja a gondom: nem sokkal azután, hogy letusolok, ébred magától. Örülök, mert már nagyon hiányzott! Ahogy a hálóban összebújva szoptatom, azt érzem, kizárt, hogy én ma még elinduljak valahova…

21:50 Megérkezem, és persze kiderül, hogy csúsznak. Még az első zenekar játszik, és Gáborék harmadikként következnek. Nem örülök, mert Erikát úgy hagytam otthon ¾ tízkor, hogy a két gyerek a konyha padlóján játszott, semmi hajlandóságot nem mutatva az alvásra. Végighallgatjuk a Volga Rakéta, majd a Söralátét koncertjét. Nem rossz egyik se, de most nagyon nem vagyok erre hangolva. Zavar a füst, a hangzavarban beszélgetéstől megfájdul a torkom, és folyton ásítanom kell. Furcsa látvány ez egy punk koncerten! Közben arra gondolok, amit a dúlaképzésen többen is mondtak, hogy milyen furcsa lesz ebből a közegből hazamenni – mit szólnának vajon EHHEZ a közeghez? :D Kétségtelen, nekem is túl éles a váltás.

23:07 Végre Gáborék a színpadon. Az első két szám nagyon vacak, de aztán bemelegszik mindenki, a közönség pedig igazán hálás. Nagyon jó hangulatú koncert kerekedik, és látom, hogy a színpad előtt ugráló srácok őket is lelkesítik.

0:10 Hátravan még a Higgadt trágya nevű zenekar, de mi úgy döntünk, őket már kihagyjuk, hiszen fogalmunk sincs róla, mi vár ránk itthon. Sietünk haza, ahol mami és a két gyerek együtt alszik, egy ágyban, mi pedig a nappali szőnyegére ágyazunk magunknak, mert a kanapé kinyitásával nem akarunk zörögni. Kicsit kemény, kicsit fázom, de már mindegy. Elájulok, és alszom hajnali 5:26-ig, amikor Ákos ébreszt.

Mikor írjak így blogot?!

Először: könyvek

anyamanya kérdésére válaszolva megpróbálom megosztani Veletek az elmúlt évem 5 legfontosabb/legmeghatározóbb olvasmányélményét.
Nem fogok magyarázkodni, mint sokan mások, hogy ők az utóbbi időben sajnos alig olvasnak, meg hasonlók... Tény, hogy korábbi (bölcsész) önmagamhoz képest baromi kevés időm jut erre, de azért 5 könyvet felsorolni nem olyan nagy kihívás. Számomra inkább az okozza az őrült nagy problémát, hogy már fogalmam sincs, mit olvastam tavaly ilyenkor, vagy tavasszal, és mióta itthon vagyok (másfél éve) teljesen összefolynak a hónapok. Tehát konkrétan visszaemlékezni csak az elmúlt mondjuk 2-3 hónapra leszek képes, ezért - biztos, ami biztos - választottam olyan könyveket is, amiket rendszeresen forgattam az elmúlt egy évben. :)

Polcz Alaine: Főzzünk örömmel!

Rég vágytam már rá! Amúgy is szívesen olvasok recepteket, szeretem a gasztro-műsorokat, de ez valami egész más… Titkok, trükkök a múltból, néha már esztelenségnek tűnő spórolási fortélyok, főzés (majdnem) semmiből – ez a szakácskönyv segít leküzdeni a bűntudatot, amit akkor érzek, amikor egy étel igen jól sikerült és finom ugyan, de nem töltöttem vele elég időt, vagy rendhagyó módon készítettem.
És ha bármikor kedvem szottyanna a zsidótojásra, vagy pászkából szeretnék velőt sütni, csak felütöm "a" könyvet! :)

Vámos Miklós: Anya csak egy van

Ezt a könyvet Zsófi választotta nekem ajándékba, állítólag a hátoldalon található leírás alapján. Idézem:
„sikerült kivívnom a két gyermekem megvetését, immár sokadszorra, szerintük egy korombeli öregasszony gubbasszon odahaza zokszó nélkül, készüljön fegyelmezetten a halálra, s ne pasizzon be csehszlovákiában, ami jelenleg már Csehország és Szlovákia, tehát ne pasizzon be a vénasszony Szlovákiában, mint egy gimnazista lányka, hanem legyen megfelelőképp magányos, rohaszkodjék egyedül a sivár szállodai szobában és sírjon, vagy legalább vágjon búval baszott képet, az való neki
kit zavar, ha jut még nekem pár felhőtlen óra? mér olyan elképesztő, ha öregebb embereknek is vannak vágyaik? nemi vágyaik, többek között
de az nem függ kortól, hogy hirtelen megpillantasz valakit, akiről rögtön első látásra tudod, hogy ő a te embered, és azonnal szeretnéd megismerni, megszólítani, megérinteni, képtelen vagy levenni róla a tekinteted, csak bámulsz rá, paradicsommá vörösödő arccal, a szád idétlen fintorba kunkorodik, lélegzésed fölgyorsul, s más nem is történik, mint hogy engedelmeskedsz önmagadnak, ha van hozzá elegendő bátorságod, ezt nem értik az én gyerekeim, föl nem foghatják, mer őnekik nincs”
A mai napig nem sikerült egyértelmű választ kapnom arra, miért én jutottam erről a szövegről eszébe, a könyv mindenesetre nagyon is betalált, közben pedig próbálok hinni abban, hogy Zsófi csak a cím miatt döntött így…

Ez a regény, valamint Albert Györgyi hirtelen halála újraolvastatta velem ezt is:

Albert Györgyi: Miért pont én?

Elsőre nagyjából azt gondoltam erről a könyvről, hogy nem szerencsés ilyet írni, meg hogy szánalmas azzal pénzt keresni, hogy az ember a sárban hentergős-hányós sztorijait ecseteli részletesen, önigazolást keresve közben orvosok megszólaltatásával, hogy ez bizony betegség… Gondoltam persze sok mást is, néha átéreztem, néha sajnálkoztam, hogy egy értelmes, művelt, szép fiatal nő mennyire tönkre tud menni ebben, de alapvetően azt éreztem, hogy ő maga legalább annyira felelős ezért, mint amennyire a környezetét, és az agyában zajló kémiai folyamatokat hibáztatja. Ezt egyébként ő maga se kérdőjelezte meg.
Ahogy a halálhíre után megláttam a hálószobai polcon a könyvet, a hipochonder sírfelirata jutott eszembe elsőnek („Nem megmondtam?!”), aztán Vámos Miklós regényének bennem keltett érzéseivel olvastam újra, és ma azt gondolom, talán jobb így Györgyinek.

Ina May Gaskin: Útmutató szüléshez

Hm…, ezt nem az elmúlt egy évben olvastam ugyan, de az elmúlt egy évben is sokat használtam. És szívem szerint minden várandós nőnek a kezébe adnám, hogy olvasgassa, miközben a szülésre készül. Sőt, kezdetnek minden várandós nőnek azt mondanám, készüljön a szülésre…
Miközben szakmai kérdésekre is részletesen kitér a szerző, rengeteg szüléstörténeten át kapcsolódhat az olvasó a gyakorlati tudnivalókhoz, és ez szerintem nagyon hasznos. Arról a pozitív energiáról nem is beszélve, amivel a tapasztalt bába azt sugallja, képes vagy(ok) szülni.

Jean Liedloff: Az elveszett boldogság nyomában (A kontinuum-elv)

Ez megint csak egy olyan (szerintem) alapmű, amit minden szülőnek el kéne olvasnia! Idézet következik, amivel így önmagában talán lehet vitatkozni, de arra mindenképpen jó, hogy az ember a kezébe vegye ezt a könyvet, és megfontolja a benne olvasottakat:
„A szerző az indiánok boldogabb életének kulcsát a csecsemőkkel és a gyermekekkel való bánásmódban találja meg. A kontinuum (folytonosság) elve az evolúció alatt kialakult emberi szükségleteket jelenti. Az indiánok a gyerekek eredeti szükségleteit követik, azokat az igényeket, amelyeket a csecsemő magával hozott. A gyermeket mindenhova magukkal viszik, ott van, ahol az élet zajlik és folyamatosan karban, illetve hordozókendőben tartják. Az újszülöttet nem hagyják egyedül, akár alszik, akár ébren van, és legfőképp akkor nem, ha sír. A folyamatosan karban tartott csecsemő azt érzi, hogy minden rendben van, hogy alapvetően jó és szívesen látott vendég a családban. Mi történik azonban akkor, ha ezek a magunkkal hozott elvárások nem teljesülnek, ha az ember ösztönös igényei nem elégülnek ki? Vajon hiányzik-e ez későbbi életünkben, tovább tudunk-e lépni, képesek leszünk-e egyáltalán egy boldog, kiegyensúlyozott életre? A könyv pszichológus szerzője megfigyelései alapján írja le a kontinuum elvét, amelyben a boldogság nem egy elérendő cél, hanem egy természetes állapot.”

+1 Margot Sunderland: Okosan nevelni tudni kell

Ezt azért írom így a végére, mert ez már idei szerzeményem. A legutóbbi MODULE elnökségin nyomták a kezembe azzal, hogy ez tényleg hasznos könyv. Kételkedtem, mert már a címe is borzalmasnak tűnt, az pedig mindig visszatetsző számomra, ha valaki tuti nevelési tippeket kínál a gyerek altatására, hisztijeinek kezelésére. Győzött viszont a kíváncsiságom, beleolvastam, este a neten keresgéltem, és másnap elszaladtam egy könyvesboltba, hogy megvegyem, de azonnal.
Mert végre valaki tudományosan vezeti le azt, amit eddig ösztönösen (bár néha bűntudattal) csináltam a gyerekeimmel! És megerősítést ad azokban a kérdésekben, ahol eddig bizonytalan voltam, mert egész más szemszögből láttatja velem a gyereket, mint a most általános felfogások.
Ezeknek az elméleteknek még biztos szánok majd valamikor egy bejegyzést, de most abbahagyom, mielőtt nagyon elszalad velem a ló…

Gyorsan passzolom is a kérdést Évinek, hogy megtudjuk, ő mi érdekeset olvasott... Légyszíves ne várass olyan sokat a válasszal, mint én tettem...!

Egy éves...

Hát eljött ez a nap is… Egy éve ilyenkor, vasárnap délelőtt 10 óra 22 perckor született meg Ákos, emlékeim szerint nagyjából a dúlám, Emőke (és egy nagyon kedves szülésznő, Anna) kezei közé. Alig egy órát töltöttünk a szülészeten eddig a pillanatig, és boldogan mondhatom, minden a lehető legjobban alakult! Azóta is gyakran gondolom magamban, ha Ákossal kapcsolatban megjegyzik, mennyire barátságos, kedves, mosolygós gyerek (és ezt minden nap megjegyzik), hogy ez részben talán a születésének körülményei miatt van így… Köszönöm Gábornak, Emőkének, Annának, hogy ott volt, és mindenki másnak (például az orvosomnak, illetve az ügyeletes orvosnak), hogy nem jött be!

Feltöltöm ide a kedvenc képem az egyhetes Ákosról, és egy következő bejegyzésben folytatom majd a számokkal és egyebekkel, amiket ilyenkor „illik” közzétenni.

Aztán...

17-én azt éreztem, itt a vége, fizikailag és idegileg nem bírom már tovább a jövés-menést, az itthoni feladatokat, az éjszakázást, az állandó készenlétet! És aztán késő este jött egy sms egy barátnőmtől, ami teljesen padlóra küldött, és segített azonnal átértékelnem a helyzetet: egy alaposabb ultrahangvizsgálaton kiderült, hogy a 20 hetes ikerbabáinak nincs szívhangjuk, ezért másnap meg kell szülnie őket. Kimondhatatlanul sokkolt a hír, és el nem tudtam képzelni, vajon mit érezhet most ő a kórházban, egyedül, a másnapra várva, ha még én is kővé dermedten ülök, arra gondolva, hogy egy álom ennyire pillanatok alatt foszlik semmivé... Félidőig annyira szépen alakult minden, és aztán hirtelen kiderül, hogy a problémák mindvégig ott voltak, csak nem észlelték őket – ez egyszerre letaglózó és ijesztő!

Másnap semmire se voltam használható. Kora reggel beszéltünk, és aztán egész nap a szülőszoba felé jártak a gondolataim – délutánig szinte folyamatosan szakadt az eső, én meg csak fohászkodtam, hogy legyen elég erejük, mert kívülről nézve én azt éreztem, nekem nem lenne. Szülni még akkor is nehéz, ha az ember utána a kezébe foghatja újszülött gyermekét, de így, ráadásul álló nap a felsíró babákat hallgatva – úgy éreztem, ez több, mint amit egy anya lelkére csapásként mérni lehet. Bizarr élmény az „üres” has érzése is a szülést követően, de ENNYIRE kisemmizve, kifosztva lenni az valami elképesztő testi-lelki kín lehet. Aztán este jött az újabb sms, és másnap találkoztunk. Beszéltünk azóta is, de azért ide is leírom:
Képtelenség lenne szavakba önteni, mennyire sajnálom, ami Veletek történt, és mennyire szerettem volna, hogy a dolgok másképp alakuljanak (olyannyira, hogy kedd éjjel azt álmodtam, tévedés volt az egész). És kimondhatatlanul tisztellek Benneteket azért, ahogy a történteket kezelitek, megélitek, ahogy egymásra támaszkodni tudtok, ahogy CSALÁDként működtök… Ti aztán igazán megérdemlitek a nagy(obb) családot.

Dúlaságról

Az itt látható kép kapcsán, de nem arról íródtak e sorok. Hogy a fotóról ki mit gondol, engem most nem annyira foglalkoztat, viszont a róla indult topik eddigi hozzászólásaira muszáj valamilyen formában reagálnom. Se időm, se lelkierőm olyan ismeretlenekkel arctalanul vitába bocsátkozni, akik sanda célozgatásokkal egyenlőségjelet tesznek dúla és ribanc közé, noha még életükben nem találkoztak dúlával, így aztán arra jutottam, hogy itt teszem közzé, mit is gondolok az eddig kialakult vitáról – bár azt a színvonaltalan, és nagyjából egymásnak helyeslő hozzászóláshalmazt talán nem is lehet „vitának” titulálni.

Nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a közvélemény (?) a dúlát egy „fizetett barátnőnek” tartja, aki felesleges sokadik személyként vesz részt a szülésnél, az őt igénybe vevő nőt pedig szerencsétlennek, elhagyatottnak képzeli, aki ezt (mármint a rá figyelő segítőt) önerőből nem képes biztosítani magának, vagy pedig olyannyira naiv és befolyásolható, hogy a leleményes, nyerészkedő dúlák elhitetik vele, hogy szüksége van rájuk.

Hadd kezdjem egy óriási közhellyel: nem vagyunk egyformák. Nem gondolnám viszont, hogy egy elenyésző kisebbség annyira „szerencsétlen” csak, hogy dúlára támaszkodva akarjon vajúdni. Azt se állítom ugyanakkor, hogy MINDEN nőnek dúlára lenne szüksége. Hiszek viszont abban, hogy a legtöbb nő szülése szebben/jobban/könnyebben/kevesebb komplikációval és/vagy beavatkozással folyna le, ha a habitusának megfelelő dúlával élhetné azt át. Mert a dúlát nem feltétlenül úgy kell elképzelni, ahogy a fent említett topik hozzászólói tették: egy igazi segítő a legkevésbé koslat az anya után, a fülébe duruzsolgatva, ha azt érzi, hogy a vajúdó a fenébe kívánja őt! Egy igazán jó dúla legfőbb tulajdonsága az empátia, és a képesség, hogy teljes mértékben az anyára/szülőpárra hangolódjon, az ő igényeiket szolgálja ki a vajúdás és a szülés teljes ideje alatt. Véleményem szerint ez különbözteti meg őt leginkább a kórházi személyzettől, akiktől elsősorban a profi szakmai hozzáállást, ellátást várhatjuk el (tegyük hozzá, ők is ezt várják el maguktól). És ha egy orvosnak, vagy egy szülésznőnek egyszerre több vajúdóra is figyelnie kell, értelemszerűen még nehezebben fog tudni minden egyes párra ráhangolódni, és a kéréseiket figyelembe véve dolgozni.

Sokan felvetik, hogy az apa jelenléte miatt okafogyottá válik a dúla felkérése, én ezt személyes tapasztalatom alapján is cáfolom. Nem nagyon hiszem, hogy van olyan (leendő) édesapa, aki a kórházba belépve (sőt, már jóval előbb) ne illetődne meg! Egy apának véleményem szerint nem lehet feladata az anya támogatása, hiszen a legtöbb eseten ő legalább olyan rémült/kérdésekkel teli/kiszolgáltatott, ráadásul néha lelkileg sokkal nehezebb tehetetlenül nézni a vajúdó fájdalmát, mint átélni azt. Én úgy gondolom, az apa élje meg gyermeke születésének csodáját, de ne azzal a teherrel, hogy itt neki kéne erősnek lennie, neki kéne „férfiként” viselkedni! Egy higgadt, tapasztalt, saját szülésélménnyel rendelkező dúla ebben is támogatást nyújthat: segíthet megérteni az apának a szülés folyamatát, a felesége által kiállt fájdalmak értelmét, csökkentve ezáltal az apa szorongását. Ha a vajúdás hosszúra nyúlik, a dúla a pár fizikai jóllétéről is gondoskodhat (nem sértődik meg például, ha leküldik a büfébe) - így értelmezhető tehát az, hogy a dúla érzelmi, informatív és fizikai támogatást nyújt. Bízom benne, hogy a szexuális szolgáltatásra való célzásokat senki nem gondolta komolyan…

Noha mindezt a dúla pozíciójából is írhatnám, fontosnak tartom megjegyezni, hogy dúlát igénybe vevő anyaként éreztem úgy, ezeket a dolgokat tisztázni kell. Gáborral együtt mindketten úgy érezzük, hogy Ákos születése egészen más körülmények közt, gyökeresen más lelkiállapotban zajlott, mint annak idején Zsófié, holott az se volt különösebben hosszú, túlélhetetlennek tűnő megpróbáltatás. Nem azért hívtam tehát másodszorra dúlát, mert attól féltem, hogy nélküle nem bírom végigcsinálni, egyszerűen úgy gondoltam, ha valaki érzelmileg támogat minket, és levesz néhány terhet rólam, rólunk, na meg osztozik az átéltekben, az minőségileg megváltoztatja a szülést, sőt, már a várandósságot is. Mert a dúlaság erről is szól, sőt, mostanában azt látom, egyre inkább erről szól! Hogy ki mikor keres meg egy dúlát, a várandóssága vége felé, vagy akár már a pozitív teszt elvégzése után, ez az illető személyiségétől, és körülményeitől függ. Adott esetben az is előfordulhat, hogy a támogatás sokkal inkább a várandósság, netán a gyermekágyas időszak alatt szükséges, felesleges tehát a dúlai szerepet a szülésre korlátozva elmarasztaló véleményt alkotni. És hogy ebből egy dúla mennyit profitál anyagilag, az megint csak eltérő, és az adott szülőpárral való megállapodás, na meg az elvégzett munka függvénye, tehát kár a MODULE honlapján feltüntetett ajánlás alapján ítélkezni.

Végezetül a képhez, és a Születés Hete idei szlogenjéhez (Családdá születünk) kapcsolódva meg kell jegyeznem: nem, tényleg nem általános, hogy a dúla családtaggá válik az átéltek hatására, de abban a konkrét esetben, melyet a kép megjelenít, ez így történt. Alaphelyzetben a dúla nem fizetett barátnő, mint ahogy a pszichológus/pszichiáter/családgondozó/kineziológus, stb. sem az, érdekes módon mégsem találunk kivetnivalót abban, hogy megfizessük a figyelmüket.

Hogy nem szeretnék vitatkozni, az persze nem azt jelenti, hogy kinyilatkoztatok itt hangzatos dolgokat, és nem érdekel, ki mit gondol! Itt szívesen fogadom a megjegyzéseket – természetesen akkor is, ha írójuk az enyémtől eltérő álláspontot képvisel, vagy más tapasztalatokkal bír.

Izgulok

Krisztiék miatt. Nem ő az első, akit először csak virtuálisan ismertem, majd később személyesen is egymásra találtunk, de a megismerkedésünket nyugodtan mondhatom sorsszerűnek, ezt valószínűleg ő se cáfolná. Második kisfiukat várják, és ha nem jön közbe az influenzajárvány, a dúlájuk lehettem volna. Bízom benne, hogy azért így is az voltam/vagyok, de így, a partvonalra állítva maximum szorítani tudok értük - ezt minden pillanatban meg is teszem. Mindent, amit lehet, elkövettek azért, hogy a baba ideális körülmények közt jöjjön a világra, és nagyon-nagyon megérdemelnének egy szép szülésélményt...!
Itt az idő, és én drukkolok!