2009. április 30., csütörtök

Irak után

Most kezdődött el James Gandolfini dokumentumfilmje a fenti címmel az HBO-n. Nem olvastam róla semmit a tartalmán kívül, és kíváncsian vártam. Néztem-hallgattam a huszonéves, Irakot már megjárt veteránokat, az egyiknek 3 végtagja hiányzik, a másik agysérült, és szörnyülködtem magamban a háború értelmetlenségén. Aztán arra gondoltam, igen, szegény, szerencsétlen fiatal amerikai srácok (és lányok!), de ők azért mentek oda, hogy harcoljanak, hogy megöljenek másokat, és benne volt a pakliban a sérülés, a halál (noha a több tízezer sérült 90%-a túlélő, "hála" a modern nyugati orvostudománynak).

De mi a helyzet a meggyilkolt iraki civilekkel???

2009. április 29., szerda

Végeztem

Mármint a tanfolyammal tegnap. Hasznosnak éreztem, és bízom benne, hogy a napi munkám során még inkább így lesz majd!
Minden más fronton igen negatívan alakulnak a dolgaink. Gábor ugye nincs itthon már 3 napja, Ákosban betegség bújkál, és sajnos erős a gyanúm, hogy az 5 nap távollétem is közrejátszik abban, hogy épp most kapja el valami kórság, hiszen a hányós víruson kívül még nem igazán volt baja. Tudom, kár ezen rágódni, mert ha így van is, már nem lehet visszacsinálni, de azért bánt. Az meg kétségbeeséssel tölt el, ha belegondolok, hogy még minimum két hétig tart ez a balatoni munka! Olyan érzésem van, mint amikor a Gerecse 50 első 10 kilométere alatt feltörte a lábam a cipő, és tudtam, hogy még hosszú órákig kell mászni a hegyet...
Persze azt is megcsináltuk. :)

2009. április 25., szombat

Képriport

A vasárnapi állatkerti sétáról...

Az alábbi képeken a babakocsiból történő kacsaetetés fázisait láthatjátok (itthon sütött pereccel, amire különösen büszke vagyok):




Ákos a kecskékkel is nagyon jószívű volt:


És a kővel se akarta őket agyonütni...

Zsófi meg inkább távolról érdeklődik az állatok iránt (de úgy nagyon!)...

2009. április 24., péntek

Sűrű napok-hetek

Húúú, nagyon durván telik a hetünk! A kapkodás, és a programok egymásba csúszása ott kezdődött, amikor kedd éjfélkor rádöbbentem, hogy a tanfolyam, amiről azt hittem, csütörtökön kezdődik, igazából szerda reggel 8 órakor indul. Mit mondjak, igen rosszul aludtam, rengeteg betervezett feladat (jellemzően házimunka) nem lett elvégezve, de jelesre vizsgáztunk problémamegoldásból, és egyszer se anyáztunk közben. Nagy-nagy köszönet ezért Gábornak, és a mobilizálható családtagoknak!

A tanfolyam maga nagyon tanulságos, hasznos, és rengeteg inspiráló személyiség vesz körül – nagy részüket eddig is ismertem innen-onnan, és a találkozás mindenkivel nagy öröm. A képzés árnyoldala pedig az egész napos elfoglaltság, amit igen nehezen viselek! Az csak egy dolog, hogy sokan keresnek telefonon, vagy hogy nem jutok el egy boltba, netán a bankba, de Ákos is nélkülem tölti a napokat egyhuzamban… És nekem baromi nehéz így szoptatásról szóló előadásokat hallgatni napi 8 órában, képekkel illusztrálva, mert folyton hozzá kanyarodnak a gondolataim! Szerencsére elég jól bírja egyébként, az esti összebújások és nagy egymásra találások pedig engem is új élménnyel ajándékoznak meg – valahogy sokkal boldogabbnak látom most, mint akkor, amikor természetes, hogy az egész napot együtt töltjük. Szóval jó kimozdulni, nagyon jó tanulni, csak kicsit sok ez így egyszerre!

Hétfőtől lesz igazán kemény, hiszen a tanfolyamból még hátravan 2 nap (kedden vizsga), ráadásul Gábor hétfőtől Balatonon fog dolgozni. Van egy hétvégénk rá, hogy erre lelkileg, na meg csomagolásilag, és minden egyéb szempontból felkészüljünk. Illetve lenne, ha holnap nem dolgozna, és nem menne még munkaidő után egy másik helyre is. De dolgozik, és megy. Nekem meg komoly restanciáim vannak, ami a munkámat illeti (habár Zsófi szerint én nem dolgozom, mert nincs munkahelyem).

Nem panasznak szántam/szánom, de tényleg kissé fáradtak vagyunk, és úgy érezzük, sok van még előttünk.

2009. április 20., hétfő

Nem érti...

Zsófi értetlenül bámulja a gardróbban sikítozó nőket... Mert jó-jó, hogy a pasik örülnek a sörnek, még szép, de a csajok miért esnek extázisba, mikor nincs abban a szobányi szekrényben más, csak ruhák és cipők...?!

2009. április 15., szerda

Természetes?

Egy hétig sem tartott a tavaszi szünet az iskolában. Épp egy hete ugyanúgy, ugyanazon az útvonalon mentem Zsófiért, mint ma délután, mégis teljesen más volt minden. Ahol akkor még tűző napon gyalogoltam, ma árnyas fák alatt - egy hét alatt kizöldült minden.
Mintha a természet is átvenné rohanó tempónkat, mintha már nem lenne idő az átmenetekre, a négy évszakra...

2009. április 14., kedd

Címszavakban

Húsvét
Meg se éreztük. Komolyan. Olyannyira nem, hogy amikor hazaértem a gyerekekkel Komáromból, a bejárati ajtón egymás mellett fogadott a félfülű nyúl (a másik füle még tavaly elkallódott), a mikulás és a hóember. Szégyellem is magam, de nagyon. Se tojásfestés, se sütemény (90 naposozunk) – az egyetlen tavaszi program a kirándulás volt, de abból kijutott bőven.

Komárom
Mivel Gábor húsvétkor is dolgozni kényszerült (válság idején akkor kell melózni, amikor van munka), mi hárman már csütörtökön elutaztunk Komáromba. Nagyokat beszélgettünk, 90 naposozva is jókat ettünk (csak nem mindig az ünnep diktálta hagyományos ételeket), kétszer is elmentünk a bábolnai arborétumba, megnéztük az idei csikókat is, és felfedeztük Komárom összes játszóterét.

Hétfő
Aznap (már itthon) átestünk a hagyományos locsolkodáson, majd – Gábor ötletétől vezérelve – a Libegő felé vettük az irányt. Hiába mondtam, hogy húsvéthétfőn épeszű ember nem megy sehova, ahol jegyet kell váltani. Mindkettőnknek igaza lett! Neki azért, mert nyitás után 7 perccel már ott voltunk, így az elsők közt ülhettünk fel a Libegőre, nekem pedig azért, mert hazafelé jövet már tényleg óriási sor kígyózott a pénztár előtt. Noha itthon visszafordultunk a parkolóból a fényképezőgépért, a János-hegyre már nem sikerült magunkkal vinni, így képek csak az arborétumból vannak. Ebédelni Gábor anyukájáékhoz mentünk, akik megajándékoztak minket egy jó kis ejtőzéssel ebéd után, míg ők játszótérre vitték a gyerekeket. Így esett, hogy aznap 180 oldalt olvastam el egy könyvből.
Na, ezt meg tudnám szokni!




2009. április 4., szombat

Bennem van a hiba...

Mostanában többeknek is hosszasan ecseteltem, miért nem szeretek játszótéren tölteni félnapokat. Volt, aki abszolút megértett, olyannyira, hogy ők egyáltalán nem is járnak, mások tudják, miről beszélek, de őket nem zavarja különösebben, ki mit csinál, és vannak, akik állításuk szerint még nem is nagyon találkoztak az általam említett (és kifogásolt) jelenségekkel.
Szóval megállapítom, hogy igen, ÉN vagyok túl érzékeny - már megint. Most már próbálok tényleg mindent kizárni, ami nem érint közvetlenül minket, de még így is túlságosan figyelek a külvilágra...
És baromira zavar, hogy minek hozza le az unokáját a játszótérre a nagypapa, ha csak ordítani tud vele, és folyamatosan zavarja el magától, utálom, hogy a sörösdobozokat nem képesek elvinni a kukáig, hogy a másfél éves gyereket elverik, amiért homokot eszik, és még sorolhatnám.
Tudom, nem az én dolgom. :(((