Azt hiszi, vicces

És már sportot űz belőle, hogy minden fotón ilyen hülye képet vágjon...

A Cifra palota átköltése is mókás volt eleinte, de mire itt megörökítettük, Orsi már rájött, hogy az utolsó szó félrehallása mekkora siker, és direkt ismételgette.

Kicsit alakoskodom is... :)

Ez az évem úgyis nagyjából erről szólt eddig.
Sokan kérdezik, mennyit fogytam, honnan kezdtem, hol tartok, mi a cél, és kértek előtte-utána fotókat is.
Hááát...
Az az igazság, sajnos az elején nem voltam elég bátor, hogy csak úgy odaálljak a gép elé, felvállalva, hogy ez vagyok én. Most már bánom!
Így a januári fotó télikabátos, de kb. ebből is lehet sejteni azért a helyzetet...

 A két kép közt 7 hónap, 3 ruhaméret, és 10 dkg híján 22 kg van.
 És tudom, hogy bőven van még mit csinálnom, van min alakítanom, de azt is, hogy jó úton haladok. A módszer még mindig ugyanaz: kalóriaszámolás, ha ez valami miatt nem megy, akkor is odafigyelek, hogy mit és mennyit eszem, plusz mozgás. Továbbra sincs titkos csodaszerem.

Sokat segít viszont a közösség ereje, ezt én itt találtam meg, és nagyon inspiráló tud lenni az is, ha hozzám hasonló nők vívódásairól, sikereiről olvasok, Nonó pedig tudja motiválni az embert! :)

És persze emellett elengedhetetlen a család támogatása, akár az étkezésről, akár arról van szó, hogy a mozgásra időt találjak. Szerencsére ők is úgy látják, hogy megéri! :)

Átváltoztam :)

Majdnem fél éve vettem az egyik kuponos oldalon egy átváltoztatós kupont, ami 4 alkalom infraszaunát, frizurát, sminket, ruhakölcsönzést, illetve fotózást foglalt magában.
Tegnap volt a nagy nap, és bár (Andi barátnőméknél való borozásból kifolyólag) elég vacak éjszaka után mentem a szalonba, jól éreztem magam, a képek láttán pedig egyik ámulatból estem a másikba. Néztem őket, és hajtogattam, "ez nem is én vagyok", de hát ez az átváltozás lényege, nem igaz?
És az a helyzet, hogy mégis csak minden képen én vagyok, ráadásul (egyelőre) retusálatlanul.

Köszönet a Napi Tippnek, a Kairó Szépségszalonnak, és Adrienn barátnőmnek, aki rengeteget segített!!!

Ákos négy (ennek apropóján egy kis ezmegaz róla)

Néha úgy érzem, olyan kicsi még, máskor csak ránézek, és azt gondolom, mindig is velünk volt, de legalábbis nagyon-nagyon rég, biztos nem négy éve született... :)

A legapróbb dolgoknak is nagyon tud örülni, ugyanakkor jelentéktelen hülyeségek miatt is görbül a szája, majd (ha nem lenne egyértelmű) közli is, hogy mindjárt elkezd sírni, és ilyenkor a szándékától csaknem lehetetlen eltéríteni. A vigasztalásnak saját koreográfiája van, ami néha az agyamra megy, máskor viszont büszke vagyok Ákosra, amiért kitalálta magának, mitől nyugszik meg.
Bújós, kedves kisfiú még mindig, aki szívesen barátkozik, de Zsófit és Orsit előszeretettel piszkálja (mondjuk szerintem csak akkor, ha unatkozik).
Orsival elvétve durva, akkor is legfeljebb meglöki, vagy kivesz a kezéből valamit, viszont vigyáz is rá, kézenfogva közlekednek az utcán ("nehogy Ósi kimengyen a útPestre!"),

sőt, a lépcsőn is csak ő segíthet neki le- illetve felmenni. Ezt nem Ákos mondja, hanem Orsi! Az én kezemet ellöki - ha Ákos nincs ott, akkor egyedül lépcsőzik, ha ő is jön velünk, rögtön nyújtja a kezét. :)

A játszótéren könnyen ismerkedik, és szinte bármiben benne van, amit a többiek csinálnak - ennek hol örülök, hol nem... Verekedni még sose láttam, és őszintén szólva még mindig nem tudom, mi lesz, ha egyszer ilyesmire kerül a sor! Egyelőre igyekszik kidumálni magát mindenből.
Hajnaltájt rendszeresen az ágyunkba vándorol, és valamelyikünkhöz bújva alszik tovább.
Szereti a zenét, de ha most elárulom, hogy a Ramones és a Twisted Sister slágerei mellett Szandi "Nyugi doki" című számát hallgatja legtöbbet, félő, hogy kamaszként megutál majd. Vagy előbb. (Így ezt a bekezdést törlöm, amint megtanul olvasni.)
Hogy pontosan hány centi és hány kiló, azt most nem tudom dokumentálni, de 116-122-es ruhákat hord, és 28-as a lába.
Mi van még?
Gyakran segít a főzésben: keverget, darabol, fűszerez.

Ügyesen rajzol, kedvencei a járművek, és be nem áll a szája.
Ezenkívül mostanában rendkívül érdeklik a katicák, lepkék, csigák.
Ja, ezt már mindenki tudja...

Orsi-képek

Most vettem észre, hogy a lányokról még egyetlen Szilvi-fotót se hoztam...
Zsófi egyelőre minden képen csúnyának látja magát, így őt még puhítom, addig is mutatom a törpe-modellt. :)
Ezt a kalapot senki nem adta oda neki, ő turkálta ki Szilvi kellékei közül két átöltözés közt:

Nagyon szerettem volna, hogy készüljenek róla képek ebben a blúzban, mert ez még Zsófié volt úgy 8 évvel ezelőtt:

További variációk fejfedőre:

Hééé, hol a sapkám?

Na azért...!

És a végére két közeli:

A Lányokról készült egy nagyon klassz közös sorozat is, és persze kinti fotókkal is jövök még.

Ákosról megint...

Azt mondta, az oviban szombaton party volt az udvaron (igazából gyereknap).
Azt is mondta, azért szereti a virágokat, mert szedhet belőlük az anukájának. Vagy valami ilyesmi (tesómnak mondta).
Szeretne piňata-t a szülinapjára, ahova természetesen minden óvodást meg kéne hívni.
Ja, és minden alkalommal úgy megyünk a játszótérre, hogy "hátha ott lesz egy óvodásOM...". Orsit más kisgyerekes anyukáknak csak "a mi babánk"-ként emlegeti, és bármit csinál meg a kishúga először, ő a rá jellemző optimizmussal rögtön konstatálja, hogy "Ósi megtanúta" - szerinte például Orsi már megtanult beszélni. :D
Néha kijelenti, hogy nem szereti a lányokat, mert ő csak fiúkat szeret, de remélem, ezt nem gondolja komolyan. Velem azért határozottan kivételt szokott tenni.
Van csajozós nézése,

és ha olyan a kedve, a dadus néniket, óvó néniket, nőrokonokat is a keresztnevükön szólítja, ma pl. azt mesélte holt komoly képpel, hogy a Marika mosta meg a lábát, mikor az udvarról bejöttek (márpedig "Marika" még nekem is NÉNI, Ákosnak meg simán a nagymamája lehetne).
Rengeteget beszél, és nem hagyja, hogy bárki is belé fojtsa a szót. Rögtön reklamál, ha valamit nem mondhatott végig, ha pedig sérelem éri, oltári bőgésbe kezd (néha ezt előre be is jelenti, "mindjárt el fogok kezdeni sírni"), amit csak akkor hagy abba, ha "valaki megvigasztalja". Ehhez újabban hozzájött még az is, hogy "valaki törölje meg a szemeeeeeeeem"... Míg ezek meg nem történnek, addig nem is álmodhatunk csendről és nyugalomról.
Alapvetően vidám, huncut, kedves, pozitív személyiség. Olyan, aki az egész világ barátja (ha akarják, ha nem).
Ma kis híján elesett a biciklijével, mert iskolás nagylányokat bámult meg, és hát jó magasra kellett néznie. :D

(Képek természetesen Szilvitől.)

Ezt már sokszor akartam mesélni

Ha Ákos szeretne valamit, amit felelősen nem tudok megígérni, vagy esetleg tudom, hogy semmi kedvem teljesíteni, de nem szeretnék hisztiző gyereket magam körül, próbálom kitérő válasszal megúszni a dolgot. Ő ezt vagy nem érzékeli, vagy nem akarja tudomásul venni, de ilyen párbeszédek születnek ebből:

- Anaaa, lemegyünk a játszótérre?
- Majd meglátjuk...
- Én tudom: IGEN!

Vagy reklámok láttán:

- Anaaa, ugye majd nekem is vesztek ilyet, ami a tévében vaaaan?
- Még nem tudom, Ákos...
- De én már kitaláltam: IGEN!

A koncertről

Na, ez az a bejegyzés, amit nagyon-nagyon szeretnék JÓL megírni* még mielőtt az élmény megkopik, de már megint (még mindig? vagy állandóan?) holtfáradt vagyok...
De ha csak azt írom, hogy óriási élmény volt, az nagyon snassz! Semmit nem ad vissza abból, amit igazából érzek.
A Roxette és én, ez valami érdekes dolog. Emlékszem, amikor idestova 20 (!) éve a Popcorn újságból kivágott dalszöveget tanulgattuk a Pretty Woman híres slágerére (orosz tagozatosként, aki magántanárnál németet tanult, igazi kihívás volt), meg arra is, amikor egy osztálytársnőm Marie Fredriksson-frizurát vágatott magának, mi meg irigykedtünk, mert akkoriban ez vagány dolog volt, pláne hetedikesként... Mi csak az övéhez hasonló leggings-ekig jutottunk. :)
Voltak kihagyások, volt, hogy kevésbé voltam széles látókörű és befogadó, ezért abszolút nem követtem a munkásságukat, de egy Roxette-dal hallatán azért mindig azt éreztem, hogy jó zene, szeretem.
Marie nőként is nagyon szimpatikus nekem, és ez a tegnapi este után még inkább kikristályosodott bennem. Az én szememben ő az ERŐS NŐ. Nem is "csak" azért, mert legyőzte a rákot. Megjelenésében is az. Hiába pici, vékony. Szerintem inkább szikár, és én kedvelem a szikár, izmos embereket. :)
Ami feltűnt a koncerten, hogy alig-alig mosolygott - és mégis nagyon pozitív jelenség volt. Néha kimondottan úgy viselkedett, mint aki meg van hatódva.
A zenekar tagjai úgy viszonyultak egymáshoz, mint a családtagok, és amit műveltek, az igazi örömzene volt. Közben fogalmazódott meg bennem az is, hogy ritka, amikor egy csapat egyszerre tud jól együtt zenélni, illetve kimondottan jó számokat írni. Sok az olyan együttes, akikben vagy az egyik, vagy a másik van csak meg.
Amikor megláttam az első plakátot (még télen), kijelentettem, hogy erre a koncertre elmegyek (a Szigettől eltekintve én sose voltam még ekkora koncerten). Gábor eleinte húzott vele, aztán márciusban megvette a jegyeket, és láss csodát, ő is remekül érezte magát (pedig cikizték a haverjai).
Azt a dalt teszem most be ide, ami a koncerten sajnos nem hangzott el, de nekem nagy kedvencem (biztos azért is, mert szeretem a reggeli szertartásokat).


Az "előzenekar" Tolvai Renáta produkciójával kapcsolatban nem akarok igazságtalan lenni. Nem voltam elájulva tőle, bár azt el kell ismerni, hogy a Crazy refrénjétől eltekintve kb. minden hang a helyén volt, és jól szól élőben a hangja. Csak hát kiabál, mindent erőből old meg, és ez az utolsó, SAJÁT száma közben jött ki leginkább. Az volt a leggyengébb tőle, na meg eleve gáz, hogy valaki csupa feldolgozással áll ki egy huszonéves zenekar elé...
Egy szó, mint száz, az jutott róla eszembe, amikor egy általam kedvelt (és drága) arckrémhez csomagolnak mondjuk egy szájfényt: ha oké a színe, akkor egye fene-alapon elhasználom, de pénzt azért nem adnék érte.

Más téma: megkaptuk ma Szilvitől a fotókat. Rengeteg van, jobbnál jobbak, így aztán elképzelhetetlennek tartom, hogy csak 4-5 darabot mutassak meg. Azt találtam ki, hogy a bejegyzésekbe igyekszem majd becsempészni egy-egy odaillőt, és amikor nincs mit írnom, teszek majd fel egy pár képből álló sorozatot is az egyes beállításokból.
Mára kettőnkről hoztam képet, ha már a bejegyzés is a közös programunkról szólt.


*sajnos ez nem igazán sikerült, de ha ezt is kitörlöm, végül ennyi emlékem se marad, és azt vettem észre, hogy bizony felejtek! még a nyaralások tényszerű beszámolóit is jó visszaolvasnom, különben azt se tudom, hol voltunk...

Csigánk, Houdini

Ákos egyre szívesebben figyel meg állatokat, ami örvendetes.
Ami kevésbé, hogy a mániáját nem képes a játszótéren, parkban vagy az óvoda udvarán kiélni, a megfigyelt egyedeket szeretné hazahozni a lakásba.
Nincs bajom a bodobácsokkal, katicabogarakkal, csigákkal, nehogy azt higgyétek. A gondom azzal van, hogy egy nagyobb élőlény "leigáz" egy kisebbet, magával viszi, a kezében nyomorgatja, aztán vagy túléli szerencsétlen, vagy nem.
Ilyen széplelkű vagyok, vállalom.
A csigát mégis haza kellett hozni.
Gábor figyelmetlenségéből eredt az egész (ahogy a legtöbb galiba egy család életében az apa oda nem figyelésének következménye, teszem hozzá rosszmájúan...). Jöttek hazafelé, Ákos csigát vizsgált, aztán felszedte a földről, hogy az neki kell. Gábor győzködte, viszont a döntő pillanatban, amikor a kapuhoz értek, keresték telefonon, ő pedig valahogy ráhagyta Ákosra, hogy a csiga bejöhet a lépcsőházba.
Ákos itthon újságolta nekem, hogy van egy csigája, kint lakik a lépcsőházban!
Micsodaaa...?!
Kértem, mutassa meg, aztán szépen kivittük együtt a ház előtti zöld területre - ezt persze iszonyú hangos bömbölés kísérte (nem részemről), és sehogy se tudtam megmagyarázni neki, miért nem lenne jó, ha a csiga a lépcsőházban mászkálna fel-alá. Ákost nem hatotta meg se a PVC-ről tartott kiselőadás, se a lépcsőház élelemben szűkös volta, de még az sem, hogy újdonsült kisállata egy napon belül széttrancsírozva végzi majd. Neki kell a csiga, és különben is, apa megengedteeeee...
Igeeen...?! Hát az más! Akkor hozzuk be a lakásba, és szállásoljuk el! Üres akváriumunk van, majd apa hoz neki egy kis gyeptéglát (esett az eső), mi pedig már guglizzuk is, mit esznek a csigák. Gondoltátok volna, hogy a "csiga" és "táplálkozás" kifejezések így együtt beírva mennyiféle receptet dobnak ki az éticsiga elkészítésére?
De nem csábultam el! :D
Végül Gábor tanácsára egyszerűen beírtuk, hogy "Mit eszik a csiga?", és elképesztően részletes választ kaptunk. Azt is megtudtam ugyanakkor, hogy az éticsiga hobbiállatként való tartását még javasolják is. :)
Nem ragozom tovább, 3 napig etettem a csigát, és igyekeztem vizesen tartani neki a gyeptéglát. Hatalmas kihívás ám ez egy olyan embernek, akinél még szobanövény nem maradt életben...! Ezalatt Ákos talán 2x pillantott be az akváriumba. Sajnos elég napsütéses helyre tettük, így a csiga az utolsó másfél napban nem is jött elő - ekkor mondtam Gábornak, hogy ideje visszaengednünk a természetbe.
Tekintve, hogy Ákos közben lázas beteg lett, és tudtam, soha nem egyezne bele, hogy a csigát kilakoltassuk, olyankor intéztük ezt, mikor nem figyelt. Nem volt nehéz, mert teljesen hidegen hagyta már az akvárium, a benne élővel együtt.
A gyerekek (roppant kreatívan) Csigusznak nevezték el, de szabadulásának körülményei miatt én átkereszteltem Houdini-re.
Mert a kimászását megakadályozni hivatott háló most is ott van az akvárium tetején...
(Az illusztrációt Zsófi követte el az én megrendelésemre.)

Alkotás

Ágiék jóvoltából a ma délután egy részét festegetéssel töltöttük.
A korosztályomnak valószínűleg nem ismeretlen ez a technika; egy időben rengeteg eszközt árultak hozzá, de úgy rémlik, lecsengett ez is 2 év alatt, mint a barátságkenyér vagy a lambada-őrület... Kár érte!
Hm... az előbb nem mondtam igazat! Csak Ákos és Zsófi festett, én inkább fotóztam, és igyekeztem nem beleszólni az alkotás menetébe (egyszer kudarcot is vallottam, de legalább erőszakos nem voltam, így megbocsátok magamnak).

Ákos Milk@-lilával indított,

majd cirka 4 réteg akrilfesték felvitele után

mocsárszínű állapotában nyilvánította késznek a nyulat.

Zsófi professzionális kellékekkel

és az alkalomhoz illő pólóban ült neki a munkának,

majd egy hippis halat készített.


Biztos vagyok benne, hogy az a kislány, akinek a harmadik formát szánjuk, szintén élvezettel varázsol valami csodaszépet a hófehér gipszfigurából. (Remélem, Róla is írhatok majd egyszer.)

A kellékekért és a szórakozásért köszönet a Gipszkorszaknak!

Fotózáson

Ma újra Szilvinél jártunk.
Nem mondom, hogy egyszerű volt, késtünk is, itthon is hagytunk ezt-azt (egész konkrétan az ÉN ruháimat), a gyerekek is nyűglődtek odafelé*, de aztán Szilvi derűs nyugalma és türelme segített lecsillapodni - elsősorban nekem.
Ákos és Zsófi elég rossz formájukat hozták, mindenen összekaptak, a családi képek készítését bojkottálták, így aztán Szilvinek minden trükköt be kellett vetnie, hogy létrejöjjön egy-egy ritka pillanat, amikor öten nézünk egyszerre jó irányba, lehetőleg vállalható arckifejezéssel.
Nagyon elfáradtunk (főleg idegileg), sokat kapkodtam a ruhákkal, a három gyerek sokszor háromfelé szaladt, de bízom benne, hogy a végeredmény megérte a fáradságot.
Addig is, míg ezt megtudjuk, szeretettel ajánlom nézegetésre Szilvi blogját.


*így írom le kíméletesen azt, hogy Orsi tőle szokatlan módon kis híján hányásig hergelte magát

Kérdezni tudni kell

- Orsi, kérsz húsgolyót?
- NEEEEM!
- Orsi, adok húsgolyót, jó?
- JÓJÓ!
(Aztán persze vagy eszik, vagy nem.)


Egyébként meg rossz, mint az ördög, és van egy olyan elszánt, komisz arckifejezése, amivel a tilos dolgokat műveli, hogy komolyan félek, mi lesz, ha megnő!

Még szerencse...

hogy nincs se gasztro-, se kreatív blogom, különben főhetne a fejem, hogy a mai alkotásunkról készült fotó melyikbe kerüljön fel. Így nem kérdés. :)
Osztályonként kellett zsíros kenyeret díszíteni az iskolai retro-bálra - a miénk így sikerült.
Természetesen vacsorára is ezt ettük ma, lilahagymával, kacsamájjal, paprikával, és olyan szédületes ízű paradicsommal, hogy én annak tudtam legnehezebben ellenállni. (Na jó, nem is tettem.)

Büdös kölke!

De nagyon eltalálta az arányokat!



(Balról jobbra: Anú, Ósi, Apa)

Rajzolnak

Mindhárman a maguk képességei és lehetőségei szerint... :)

(Update: Megtudtam, hogy Ákos képén a napocskát Gábor színezte ki.)

Remek a hangulatom...

Most, hogy 1 éves lettem, talán én is el tudom mesélni, mivel töltöttem ezt a (szüleim szerint) különleges napot.
Délelőttre anyukám fényképezkedést irányzott elő, amin apukámmal csak mérsékelt lelkesedéssel vettünk részt.
Eleinte még élveztem a dolgot, pózoltam és nevettem, de aztán megmutattam, hogy tudok nem-annyira-cuki is lenni, végül (kihasználva, hogy apukám fél szemmel a tévét nézi) meglógtam. :)
A szokásostól eltérően délben hazajöttek a testvéreim, hogy legyen idő ünnepelni (hétfő délután és este nem nagyon érünk rá). A közös ebéd után engem beültettek az etetőszékbe, elém tettek egy tortát, és anyukám újra fotózni akart. A tesóim nem beszéltek ugyan össze, mégis nagy összhangban bojkottálták a közös képek elkészülését:
Életem első tortájából így, és pont ennyit ettem:
A tesóim még ennyit se, de mi ilyen gyerekek vagyunk... Anyukám nem is süt a szülinapokra (kivéve az elsőt), mert tudja, hogy fölösleges. Dolgozzon (hiába) a cukrász!
Nem ízlett se a piskóta, se a meggyes-joghurtos krém, de még a torta tetejére reszelt fehér csoki se! Az egészből csak a gyertyát tartó repülőt tudtam értékelni.
A torta mégis elfogyott az utolsó morzsáig, ami azt jelenti, hogy a szüleink ketten ették meg az egészet!
Ezt követően az ajándékaimat vettük szemügyre, pontosabban a nővérem és a bátyám bontogatott, próbálgatott mindent, és néha én is odafértem, ha anya elég hangosan állt ki a jogaimért.
Kaptam egy felhúzható kiskutyát, amit Zsófival alaposan meg is vizsgáltunk. Azért is választotta ezt az anyukám, mert az első szülinapjára ő is hasonlót kapott annak idején.
(Mami elvileg már keresi az idevágó fotót.)
Gicáéktól és Mamiéktól szuper fürdőjátékokat kaptam, amiket szárazon is kipróbáltunk, de igazából az esti pancsinál vettük nagy hasznát Ákossal (aki már 5 napja azért várta a szülinapom, hogy ezekkel játszhasson).
Hát, így töltöttem az első szülinapom. Ha anyukám elég kitartó lesz, és a gép se mondja fel a szolgálatot, hamarosan azt is láthatjátok, hogyan telt az első évem - milyen voltam, milyen lettem.
A szülinapi köszöntéseket, jókívánságokat pedig ezúton is köszönöm!

Az egyéves OrsiLéna

Ömlesztek

Ma egy barátnőm azt mondta, nagyon ritkán lát rólunk képet (pedig vele aztán szinte naponta beszélek). Hát, ezen ne múljon, tele vagyunk fotókkal!