Eltelt egy hónap

Úgy, hogy nem írtam.
Igazából ma se fűlik hozzá a fogam (dolgoznom kéne), de egyrészt már régóta ígérgetem többfelé, másrészt pedig legalább a nyaralást illene megörökíteni - elsősorban magamnak, mert az előző évek eseményeit visszaolvasgatva is mindig meglepődöm dolgokon... :)
Szóval volt a legutóbbi bejegyzésem óta számtalan program, iskolai, óvodai kirándulások, gyereknapok, bográcsozás, ballagás és évzáró (ballagásban nem voltunk érintettek), aztán egy hirtelen jött lehetőséggel élve az utolsó tanítási nap másnapján már Lellén is találtuk magunkat.
Rák jegyű lévén szeretem az állandóságot, és bár élvezem a felfedezést, nagyon kíváncsian, nyitottan járok be új, ismeretlen helyeket, számomra annak is van varázsa, ha visszatérhetek valahová újra meg újra, régi ismerősként. Megszokott útvonalak, strandok, éttermek, üzletek - szeretem!
Egy dolog alakult most másként, és ezt nem is bántuk: az időjárás.
Negyedik éve járunk ugyanide nyaralni, eddig mindig főszezonban, és még sose volt igazi strandidőnk! Most végre kijutott belőle, így az egész hét a Balatonban, illetve a strand medencéiben telt. Zsófi egyik barátnője is velünk tartott, aminek azért örültem, mert így neki is volt korban hozzáillő társasága, és egy-két konfliktustól (meg attól, mikor Zsófi olvasott) eltekintve folyamatosan együtt voltak.
Szép színünk lett, vízibicikliztünk, csúszdáztunk (a kicsik is!), jókat ettünk - nagyjából ennyi. A lellei part alig tud kevesebbet, mint egy jobbfajta, homokos tengerpart; gyerekekkel ideális. Ami nekem hiányzott, az a kirándulás, de kánikulában jobb volt így.
Mivel a hét egyik felében Gicáék, a másikban pedig Erikáék nyaraltak velünk, így Gáborral eljutottunk egy hajnali futásra, illetve kettesben vacsorázni is egyszer: durva, de számomra a futás volt a meghatározóbb élmény (40 perc, kb. 7 km, ennek egy része közvetlenül a parton). :)
Képeket egy következő bejegyzésbe teszek majd.
Mióta visszajöttünk, munka van keményen mindkettőnknek, így Zsófi nagyszülőknél, a kicsik oviban-bölcsiben, és ez így lesz a nyár legnagyobb részében. Tervezünk még egy hetet nyaralni augusztusban, de a körülbelüli időponton kívül minden nyitott kérdés még ezzel kapcsolatban.

Tegnap házassági évfordulós alkalomból moziba mentünk, a Mindörökké rock-ra.
Olvastam előtte, hogy Amerikában elég nagy bukta volt a film, a rendező személye se kecsegtetett túl sok jóval (engem nagyon taszított a Hajlakk c. film stílusa), de arra nem számítottam, hogy Pesten egy (trailer alapján jónak ígérkező) premierfilmet szombat délután hárman nézünk...
Talán a kihalt mozi is rányomta kicsit a bélyegét az egészre, de néha komolyan azt gondoltam magamban, hogy kimegyek a filmről.
Még szerencse, hogy (mivel este még koncerten is voltunk) csak ma írok erről, mert azóta kicsit meglágyultam, és hajlandó vagyok inkább a film tényleg ütős jeleneteire, meg a zeneileg jobb pillanatokra emlékezni, de azt kell mondanom, megint a trailer összevágói alakítottak igazán nagyot: sikerült úgy beharangozni a filmet, hogy hiába Adam Shankman neve, mégse gondoltam, hogy csak egy nagyon középszerű musical adaptációja lesz a film, olyan, három (!!!) totálisan érdektelen szálon futó cselekménnyel, amiből egy is közhelyparádé lett volna.
A musical, mint műfaj engem amúgy is irritál (pár esetben azért le tudom győzni a viszolygásom, hát ez nem tartozott közéjük), de egy-két jelenetet, dalt azért szívesen visszanézek majd a filmből. Egy-kettőt. A 123 percből.
Ha a nagyon egyértelmű musical-dalok kimaradtak volna (jellemzően szerelmes vernyogások a két nagyon szimpatikusnak szánt, emiatt totál semmilyen főszereplőtől), ha a cselekményben van egy kis igazi feszültség, és több hangsúlyt kap a korszak zenéje, atmoszférája, ez egy szuper film lehetett volna. A végletekig karikírozott szereplők, szituációk engem nem zavartak, sőt: jó jelnek vettem, hogy legalább nem veszik halálosan komolyan ezt a SEMMIT, ami köré kétórás filmet kanyarítottak.
Kár, hogy nekünk ki kellett fizetnünk...

(Visszaolvastam. Vajon mit írtam volna tegnap???)

Az első lépés

Idealista pillanatainkban a legtöbb emberhez hasonlóan vágyunk egy saját kertre, tanyára, birtokra. Persze elég távol állunk most ettől, és realista énünk ezt nem is annyira bánja, mert a fűnyírást és a gazolást egyikünk se sírja vissza...
Ideális megoldás volt hát a helyi önkormányzat kezdeményezése, mert így nulla befektetéssel* juttathattam legkisebb csemetém (hű, de frappáns) egy saját fához.

És ugye ki tudja, mi lesz ebből: ma egy fa, holnap egy erdő... :)


*mindössze jelentkezni kellett, és (ahogy a táblán látszik) ezt se abszolváltam 100%-osan

Személyi kultusz

Párbeszéd Zsófival az előbb:
- Nem kéne még zuhanyoznod?
- Most dolgom van.
- Mi a dolgod?
- Tervezek.
Ez nem újdonság, de azért nem vagyok immunis az ilyen kijelentésekre.
- Na, és mit tervezel épp?
- A szülinapomat.
- &#*~ˇ#&@?!

(Szeptember 30-án lesz a nagy nap, ideje hát lassan tényleg megkezdeni az előkészületeket...)

Best of december...

Hiába áltattam magam, valahogy nem tudtam időt és alkalmat keríteni az írásra azóta sem, pedig zajlik az élet nálunk, nagyon is! Szerencsére többnyire pozitív értelemben.
Ha visszatekintek az elmúlt hónapra, nem jutnak eszembe eget rengető történések, de számtalan apró örömteli pillanatban volt részünk: nevetős korizásokban, figyelmes eladók kedvességében, akik a gyerekeknek külön-külön vagdostak buborékfóliát, mert tudják, hogy azt pukkasztgatni jóóóó, de ide sorolom a hagyományosan kapkodásba torkolló fadíszítést is, vagy a szentestét, ami kicsit kevésbé volt ugyan ünnepélyes, mint én terveztem, de mindenki boldogan ült a vacsoránál, illetve játszott az ajándékokkal.
Amúgy a decembert folyamatos betegeskedés jellemezte: a megfázásos, illetve gyomrot támadó vírusok nagyjából senkit nem kíméltek, de ez legyen a legnagyobb bajunk...!
Ha az évünket nézem - és az év utolsó napján ez szinte kötelező is - összességében elégedett vagyok, azzal, ahogy a dolgaink alakultak-alakulnak. Voltak az évünkben irtó nehéz időszakok, különösen anyagi szempontból, de mostanra elmondhatom, hogy a legnagyobb problémánk, hogy mindketten sokat dolgozunk, viszont ez megint csak olyan "gond", aminek inkább örülhetünk, azt hiszem.
Tehát élünk, dolgozunk, olyan területeken, amiket kihívásnak érzünk és szeretünk, többé-kevésbé mind egészségesek vagyunk, szeretjük egymást, anyagilag kezdünk talpra állni, a család szempontjából mi mást kívánhatnék még?
Lehet mondani, hogy messzebbre (vagy magasabbra) juthatnék, ha többre vágynék, de én ezzel jövőre is beérem...

Kívánom Nektek, hogy az életetek jövőre (is) úgy alakuljon, ahogy szeretnétek, illetve ahogy Nektek a legjobb lesz!

Ákos négy (ennek apropóján egy kis ezmegaz róla)

Néha úgy érzem, olyan kicsi még, máskor csak ránézek, és azt gondolom, mindig is velünk volt, de legalábbis nagyon-nagyon rég, biztos nem négy éve született... :)

A legapróbb dolgoknak is nagyon tud örülni, ugyanakkor jelentéktelen hülyeségek miatt is görbül a szája, majd (ha nem lenne egyértelmű) közli is, hogy mindjárt elkezd sírni, és ilyenkor a szándékától csaknem lehetetlen eltéríteni. A vigasztalásnak saját koreográfiája van, ami néha az agyamra megy, máskor viszont büszke vagyok Ákosra, amiért kitalálta magának, mitől nyugszik meg.
Bújós, kedves kisfiú még mindig, aki szívesen barátkozik, de Zsófit és Orsit előszeretettel piszkálja (mondjuk szerintem csak akkor, ha unatkozik).
Orsival elvétve durva, akkor is legfeljebb meglöki, vagy kivesz a kezéből valamit, viszont vigyáz is rá, kézenfogva közlekednek az utcán ("nehogy Ósi kimengyen a útPestre!"),

sőt, a lépcsőn is csak ő segíthet neki le- illetve felmenni. Ezt nem Ákos mondja, hanem Orsi! Az én kezemet ellöki - ha Ákos nincs ott, akkor egyedül lépcsőzik, ha ő is jön velünk, rögtön nyújtja a kezét. :)

A játszótéren könnyen ismerkedik, és szinte bármiben benne van, amit a többiek csinálnak - ennek hol örülök, hol nem... Verekedni még sose láttam, és őszintén szólva még mindig nem tudom, mi lesz, ha egyszer ilyesmire kerül a sor! Egyelőre igyekszik kidumálni magát mindenből.
Hajnaltájt rendszeresen az ágyunkba vándorol, és valamelyikünkhöz bújva alszik tovább.
Szereti a zenét, de ha most elárulom, hogy a Ramones és a Twisted Sister slágerei mellett Szandi "Nyugi doki" című számát hallgatja legtöbbet, félő, hogy kamaszként megutál majd. Vagy előbb. (Így ezt a bekezdést törlöm, amint megtanul olvasni.)
Hogy pontosan hány centi és hány kiló, azt most nem tudom dokumentálni, de 116-122-es ruhákat hord, és 28-as a lába.
Mi van még?
Gyakran segít a főzésben: keverget, darabol, fűszerez.

Ügyesen rajzol, kedvencei a járművek, és be nem áll a szája.
Ezenkívül mostanában rendkívül érdeklik a katicák, lepkék, csigák.
Ja, ezt már mindenki tudja...

Egy 10 évvel ezelőtti kép...

Nem volt esküvőszervezőnk, sőt, akkor azt se tudtam, hogy léteznek különböző trendek, irányzatok, ami a ruhát, csokrot, menüt, dekorációt illeti. (Ma bezzeg...!)
Amint láthatjátok, digitális fotók se léteztek (nálunk legalábbis), sőt, a fotóson is spóroltunk, aztán ilyen-olyan malőrök miatt végül alig lett használható kép az esküvőnkről. Ezt azért azóta is bánom, ahogy azt is, hogy digitálisan meg csak ezt az egy fotót találtam.
De együtt vagyunk, és már reggel meglepetés várt a számítógépemen háttérként, este hazaérve pedig gyertyafényes vacsora fogadott, amit igaz, 3 gyerek társaságában fogyasztottunk el, de így teljes a kép.
És bár nem volt különösebb felhajtás, még menyasszonytánc és hagyományos lakodalmas zene sem, több barátunk emlegeti azóta is etalonként a mi lagzinkat. :)

Az ovis anyák napja vetületei

1.
Mostanában minden elfelejtődik valahogy. Leginkább Zsófi házi feladatai (amikről mi rendre azt hisszük, hogy a napköziben elkészültek), a rajzpályázat beadási határideje (még jó, hogy vannak éjszakai posták, meg ütődött szülők, akik oda rohangálnak ilyesmi miatt), és most az anyák napja.
Nem is elfelejtődött, meg se lett jegyezve.
Az utóbbi időben Gábor hozta-vitte Ákost, és ő köztudottan nem olvas faliújságot. Ma éppen azért mentem érte én, hogy megtudjam a fontosabb események dátumait (gyümölcsnap, anyák napja, kirándulás) és az azokhoz kapcsolódó esetleges tennivalókat.
Beérek, és látom, az óvó néni ünneplő ruhás kislányok haját fonja...
Rohanás haza átöltözni, Ákosnak inget vinni, de nincs vész, bőven visszaérek.
2.
Ákos nagyon lelkesen harangozta be, hogy énekelni fognak nekünk, aztán SEMMIT nem csinál, amit a többiek, pedig tudom, hogy szívesen körjátékozik, szaval, énekel. Most csak álldogál kukán, vigyorog rám, és még azt is csak ímmel-ámmal követi, ahogy a többiek leguggolnak, felállnak, ugrálnak. Holott szó sincs "szereplésről", ez a fajta "műsor" nem stresszeli a gyerekeket, mert együtt csinálnak mindent, és ugyanolyan játékosan, mint bármelyik délelőtt.
Az ajándékokat viszont nagyon büszkén hozza, és igazán korrekt gyerek, mert azt is elmeséli rögtön, melyiket ki segített elkészíteni (ismét naaaagy-nagy piros pont az ovinak, mert az integrált oktatást és a vegyes csoportot úgy működtetik, ahogy).
Innentől kezdve már csak az érdekli, megyünk-e játszótérre, kész, vége az ünnepi hangulatnak.
3.
A gardróbban turkálva megpillantom az egyik régi (dolgozó nő koromban használt) nadrágkosztümöm. Nadrág-ügyben most megint rosszul állok, mert ami nem esik le rólam, az még szorít, és ha nem tartom vissza a lélegzetem órákon keresztül, akkor úszógumim van benne...
Nézegetem-nézegetem, aztán "miért ne?" - leveszem a csíptetős vállfáról, amin idestova 4 (!) éve lóg már.
És feljön rám a 42-es nadrág. Sőt: tökéletesen áll! Még az ovis kisszéken is nyugodtan ülhetek benne, nem fog szétszakadni a fenekemen.
Tudom, múltkor írtam, hogy ez nem fogyis blog, de ezt muszáj volt elmesélnem.

Az idei anyák napjában

az volt a legeslegjobb, hogy a gyerekeim EGYÜTT készülődtek. Semmi veszekedés, nyávogás! Zsófi hívta Ákost, hogy készítsen nekem ő is meglepetést, segített is neki megrajzolni a virágokat, majd Orsi nevében is rajzoltak nekem, aztán kézen fogták, elém vezették, és Orsi is maga adta át az ajándékot. Nagyon aranyosak voltak!!!

Remek a hangulatom...

Most, hogy 1 éves lettem, talán én is el tudom mesélni, mivel töltöttem ezt a (szüleim szerint) különleges napot.
Délelőttre anyukám fényképezkedést irányzott elő, amin apukámmal csak mérsékelt lelkesedéssel vettünk részt.
Eleinte még élveztem a dolgot, pózoltam és nevettem, de aztán megmutattam, hogy tudok nem-annyira-cuki is lenni, végül (kihasználva, hogy apukám fél szemmel a tévét nézi) meglógtam. :)
A szokásostól eltérően délben hazajöttek a testvéreim, hogy legyen idő ünnepelni (hétfő délután és este nem nagyon érünk rá). A közös ebéd után engem beültettek az etetőszékbe, elém tettek egy tortát, és anyukám újra fotózni akart. A tesóim nem beszéltek ugyan össze, mégis nagy összhangban bojkottálták a közös képek elkészülését:
Életem első tortájából így, és pont ennyit ettem:
A tesóim még ennyit se, de mi ilyen gyerekek vagyunk... Anyukám nem is süt a szülinapokra (kivéve az elsőt), mert tudja, hogy fölösleges. Dolgozzon (hiába) a cukrász!
Nem ízlett se a piskóta, se a meggyes-joghurtos krém, de még a torta tetejére reszelt fehér csoki se! Az egészből csak a gyertyát tartó repülőt tudtam értékelni.
A torta mégis elfogyott az utolsó morzsáig, ami azt jelenti, hogy a szüleink ketten ették meg az egészet!
Ezt követően az ajándékaimat vettük szemügyre, pontosabban a nővérem és a bátyám bontogatott, próbálgatott mindent, és néha én is odafértem, ha anya elég hangosan állt ki a jogaimért.
Kaptam egy felhúzható kiskutyát, amit Zsófival alaposan meg is vizsgáltunk. Azért is választotta ezt az anyukám, mert az első szülinapjára ő is hasonlót kapott annak idején.
(Mami elvileg már keresi az idevágó fotót.)
Gicáéktól és Mamiéktól szuper fürdőjátékokat kaptam, amiket szárazon is kipróbáltunk, de igazából az esti pancsinál vettük nagy hasznát Ákossal (aki már 5 napja azért várta a szülinapom, hogy ezekkel játszhasson).
Hát, így töltöttem az első szülinapom. Ha anyukám elég kitartó lesz, és a gép se mondja fel a szolgálatot, hamarosan azt is láthatjátok, hogyan telt az első évem - milyen voltam, milyen lettem.
A szülinapi köszöntéseket, jókívánságokat pedig ezúton is köszönöm!

Az egyéves OrsiLéna

Boldogújat Nektek!

Számomra nem végződött valami jól az előző év, és az új se indul fényesen. Ha igaz, hogy az évet azzal töltjük, amivel az első napját, akkor inkább ugorgyunk, és kérem 2012. január elsejét!!

Remélem, Ti nem jártok hasonló cipőben!

Majd jövök azért.

Adventi naptár

Tudom, most mindenki azt várná, hogy az sk készített ötletes és gyönyörű adventi naptárainkat fogom mutogatni, de nem. Már csak azért sem, mert Zsófi a boltokat járva már november közepén bejelentette igényét egy Kinder csokis változatra - őszintén szólva örültem is, bántott is.
Megkapták. Lefekvés előtt Gáborral a könyvespolc tetejére állítottuk a két házikót, és alig vártuk, hogy reggel megtalálják. (Nekem azért is kedvenc időszakom ez, mert Zsófit nem kell noszogatni, hogy másszon már ki az ágyból.)
Külön öröm volt, hogy egy kis szervezési baki miatt Gábornak nem kellett már 6 órakor elindulnia itthonról, így aztán együtt vártuk, hogy a gyerekek felkeljenek. Nyílik az ajtó, megjelenik Zsófi, én pedig szaladok a nappaliba, hogy a kanapéról, premier plánban láthassam az örömét. És akkor...
Nincs mit szépíteni ezen, ma én voltam az igazi gyerek! Leültem a kanapéra, de fel is pattantam rögtön, mert a két házikós naptár közt egy harmadikat, egy még nagyobbat pillantottam meg!
Bizony ám!
Gábor engem is meglepett egy adventi naptárral, és a találékony cég nem is édességeket, hanem sminkcuccokat rejtett a kis ablakok mögé!!!
Eddig nem tudtam 100%-osan átérezni, de bevallom, nagyon várom a holnap reggelt, és azt hiszem, karácsonyig nekem se lesznek gondjaim a reggeli keléssel...

Tegnap...

... arról szerettem volna írni, hogy a nem-is-olyan KISöcsém 20 éves lett, meg hogy milyen klassz az új konyha, ami épp a beköltözésünk 5. évfordulójára készült el, de nem volt rá lehetőségem, ugyanis tegnap Orsi kórházba került.
Hányással indult a dolog, és (Zsófi rotavírus okozta kiszáradásából okulva) én erőszakoltam ki, hogy hadd menjünk be egy infúzióra és laborra, de a vizelet gyorsteszt alapján már küldtek is minket a nephrologiára. A dolgok pillanatnyi állása szerint minimum 5 nap intravénás antibiotikum, így kedd előtt biztos nem jövünk haza.
Csatolok egy képet Orsiról (a körülményekhez képest jól van), aztán gyorsan szaladok is vissza leváltani Gábort (akinek a főnöke tegnap este "nem lehet Rád számítani" felkiáltással felmondott). Mit mondjak? Én örülök, hogy számíthatok RÁ az ilyen helyzetekben, a többi meg majd lesz valahogy...

Apák napja

Nem akarok most hosszas elbeszélésbe kezdeni, se litániába az APÁKról (ami tök igazságtalan, tekintve, hogy az ANYÁK esetében ezt simán elkövettem) , de most csak annyira futja, hogy dokumentáljam: Ákos ma kétszer is a bilibe pisilt - mellé, illetve alsógatyába pedig egyszer se.
Nem mondott verset, még csak annyit se volt hajlandó, hogy "szeretlek, apa", de a férfiszolidaritás jegyében épp mára időzítette a nagy áttörést. Stílusos.

Kedves Anyuka!

Ha

- nehezedre esik is éjszaka/korán reggel felkelni a gyerek(ek)hez
- a gyereked néha fürdés nélkül fekszik is le
- túl béna, netán türelmetlen vagy ahhoz, hogy kézműves foglalkozásokat tarts a gyereke(i)dnek
- a leszakadt gombok felvarrásában ki is merül ruhajavítási hajlandóságod (vagy még eddig se terjed)
- úgy gondolod, hogy egy kirándulással töltött nap befejezhető a Mekiben is
- nem mértél le, és jegyeztél fel minden etetést, nem mérted a babád meztelen súlyát minimum hetente, és nem olvastad az összes létező szakirodalmat a csecsemőgondozásról
- nem jár(ta)tok rendszeresen babaúszásra, fejlesztésre, játszóházba
- a D-vitamint nem adtad be minden nap az előírás szerint

- nem tudod, mi a Bakugan, a Wii, vagy nem ismered név szerint az összes fagylaltszínű pónit
- a nagylányoddal naponta veszel össze olyan dolgok miatt, amikért anno Veled is (hiába) veszekedtek a szüleid

- sokszor úgy érzed, megőrülsz, ha még egy sikítást hallasz a nappali felől (mert naná, hogy nem a szobájukban játszanak)
- már ezerszer megfogadtad is, hogy soha többet nem mész emberek közé egy ILYEN gyerekkel
- a Tiédet néha szívesen elcserélnéd a barátnőd nyugodt, szófogadó, készséges gyerekére, aki soha nem hisztizik, elpakol maga után, és a körmei alatt sincs piszok
- a puzzle darabjai csak a kibontás utáni 2 percben vannak is meg hiánytalanul
- ha egy szál virágot se kaptál ma senkitől

attól még simán jó anya vagy, és megérdemled…

Koppanás

Tudtuk ám, hogy május elseje van! És hogy az a munka ünnepe! Voltunk úttörők, felvonulást is láttunk nem egyszer.
Csak ma valahogy olyannyira el voltunk foglalva a saját kis ünnepünkkel - mert igenis valahol ünnep, ha 24 órát MAJDNEM kettesben tölthetünk (egy 3 hónapos még ugye nem sok vizet zavar, de ezt is csak a többgyerekesek tudják), nem is sűrűn adatik meg - , hogy addig a képletig már nem jutottunk el agyilag, miszerint nemzeti ünnep = zárt boltajtók... Szóval elindultunk vásárolni. Végre nyugodtan. Nem kell senkivel semmin vitatkozni (ki tolja a kocsit, milyen sajtot vegyünk, miért nem kell otthonra még egy labda, se 1500 db-os puzzle, stb.), nem rohangál el egy gyerek se (értsd: Ákos nem rohangál el), úgyhogy lehet nézelődni, illetve beszélgetni arról higgadtan egyetérteni abban, mit miért nem veszünk meg.
Itthon elhatároztuk, hogy a Lidl az úticél (máskor ez se egyszerű ám!), majd azt is, hogy melyik. Az úton megállapodtunk abban, hogy a holnapi anyák napjára való tekintettel beugrunk a közelében lévő Praktikerbe is virágot nézni a nagymamának, akihez holnap a gyerekekért megyünk, és ebben se volt köztünk vita.
Aztán megérkeztünk az üres parkolóba. És még mindig nagyon nehezen esett le. Azt hiszem, a Kész átverés-ben is sikert arattunk volna a bamba képünkkel, de aztán feltaláltuk magunkat, és ha nem túl is költséghatékonyan, de kihasználtuk a nyugodt pénzköltés lehetőségét.
Persze ettől még tej nem lett itthon. Se citromlé. Se felvágott. Se virág.
Holnap reggel (kicsit kevesebb pénzzel) vissza a START mezőre...

Minden kezdet könnyű

Legalábbis nekem.
Ha rajtam múlik, inkább a napfelkeltét csodálom meg, minthogy a naplementében gyönyörködjem, szeretem a hétfőket, sőt, úgy általában aktívabb vagyok reggel és délelőtt, mint a nap további részében. Ha éjfél után fekszem le, és többször ébredek éjjel, akkor is felkelek reggel 7 előtt, sőt, gyerekként már augusztus közepén az iskolakezdést vártam. Tele voltam elhatározásokkal, tervekkel, hogy mi mindent fogok (másképp) csinálni, és egy darabig mindig ment is.
Aztán persze általában elfogy(ott) a lendület.
És ezért jó, hogy az életben sok minden ciklikus, mert így van lehetőség az újrakezdésre, régi-új tervekkel, új lendülettel.
Most is.
Drukkoljatok! :)

Ha kívánhatnék...

... szeretnék az új évben:

- egészséget mindannyiunknak
- vevőket a lakásokra
- Gábornak korrekt munkahelyet
- magamnak állást a munka helyett :)
- és ha nem túl nagy kérés, megtalálni álmaink házát...

De ha az első kettő meglesz, a többit már megoldjuk, azt hiszem.

És persze Mindenkinek boldog új évet!!!

Boldog karácsonyt!

Ezzel a családi fotóval szeretnék Mindenkinek meghitt-szép karácsonyt kívánni!

Anyukámnak

Gyerekkoromban minden május első vasárnapján felkerekedtünk Gicával, és elmentünk a nénihez egy hatalmas csokor tulipánért Anyunak. Fogalmam sincs, hogy hívták a nénit, de az utcát és a házszámot se tudnám megmondani (sose tudtam), viszont ma is odatalálnék! Talán a nagymamámnak volt ő valakije.
Később a piacra lopakodtunk hajnalban - bár ma már tudom, milyen ez a "lopakodás", hiszen most az én családom is ebben sántikál épp... :)
Akárhogy is, szeretettel küldöm ezeket a virtuális tulipánokat, és sajnálom, hogy nem tudlak személyesen megölelni!

Címszavakban

Húsvét
Meg se éreztük. Komolyan. Olyannyira nem, hogy amikor hazaértem a gyerekekkel Komáromból, a bejárati ajtón egymás mellett fogadott a félfülű nyúl (a másik füle még tavaly elkallódott), a mikulás és a hóember. Szégyellem is magam, de nagyon. Se tojásfestés, se sütemény (90 naposozunk) – az egyetlen tavaszi program a kirándulás volt, de abból kijutott bőven.

Komárom
Mivel Gábor húsvétkor is dolgozni kényszerült (válság idején akkor kell melózni, amikor van munka), mi hárman már csütörtökön elutaztunk Komáromba. Nagyokat beszélgettünk, 90 naposozva is jókat ettünk (csak nem mindig az ünnep diktálta hagyományos ételeket), kétszer is elmentünk a bábolnai arborétumba, megnéztük az idei csikókat is, és felfedeztük Komárom összes játszóterét.

Hétfő
Aznap (már itthon) átestünk a hagyományos locsolkodáson, majd – Gábor ötletétől vezérelve – a Libegő felé vettük az irányt. Hiába mondtam, hogy húsvéthétfőn épeszű ember nem megy sehova, ahol jegyet kell váltani. Mindkettőnknek igaza lett! Neki azért, mert nyitás után 7 perccel már ott voltunk, így az elsők közt ülhettünk fel a Libegőre, nekem pedig azért, mert hazafelé jövet már tényleg óriási sor kígyózott a pénztár előtt. Noha itthon visszafordultunk a parkolóból a fényképezőgépért, a János-hegyre már nem sikerült magunkkal vinni, így képek csak az arborétumból vannak. Ebédelni Gábor anyukájáékhoz mentünk, akik megajándékoztak minket egy jó kis ejtőzéssel ebéd után, míg ők játszótérre vitték a gyerekeket. Így esett, hogy aznap 180 oldalt olvastam el egy könyvből.
Na, ezt meg tudnám szokni!