2008. április 28., hétfő

Pótlás

Ááááá, már megint teljesen elhanyagoltam a blogolást! Mentségül (vagy csak azért, hátha érdekel valakit) nagy vonalakban a múlt hetünk:
Hétfőn Dunakeszin voltunk topiktalálkozón, 75%-os részvételi aránnyal, mert Ildiék sajnos nem jöttek. Az idő klassz volt, a gyerekek tündérek, ja, és simán odataláltam. Délután rohanás haza, Zsófinak néptánc, angol, aztán autózás be a városba Gáborért, hogy odaérjen 6 órára a Szikla Klubba, megbeszélni a pénteki koncert részleteit. Míg onnan hazaért, elkészítettem a vacsorát. aztán már ment is próbára.
Kedd délelőtt átjött Kati, hogy a márciusi közgyűlés jegyzőkönyvét, a MODULE alapszabályát, valamint az SzMSz-t összefésüljük, véglegesítsük. Egy óra körül végeztünk, ekkor ért haza Gábor, megebédelt, aztán elment suliba.
Szerdán a neurológia volt a fix program. Jó hír, hogy most voltunk utoljára, Ákos lába kilazult, nem feszesek már az izmai, így tornáztatni se kell – kontroll önálló járáskor. Délután Balázs nálunk volt kicsit, majd Birséknél bandáztunk (mivel megvártam Gábort, Ákos nélkül mentem át, ami felüdülés volt, bevallom).
Csütörtökön beírattam Zsófit az iskolába (az Eötvös győzött végül, hátha mond ez valakinek valamit), utána beugrott Kriszti a gyerekekkel. Nagyon örültem, hogy jöttek! Végre babázhattam Áronnal, aki hihetetlen édes nagylegény, és hát bízom benne, hogy előbb-utóbb az Ákosaink is összebarátkoznak… :) Estefelé újra Birséknél kötöttünk ki, és csak fél nyolc után keveredtünk haza.
Péntek délelőtt nagybevásárlást intéztem Ákossal, este pedig koncert volt ugyebár.
Szombaton Gábor dolgozott, de addigra már nagyon fáradt voltam, így kőkeményen túlélésre játszottam egész nap!
Vasárnap Zsófi kitalálta, hogy visszamegyünk a nyolcvanas évekbe, így aztán nem néztünk tévét (az m1 és m2 valahogy nem vonzotta őt igazán), majd a nosztalgiahullámnak köszönhetően kimentünk Halásztelekre, ahol Gábor a gyerekkorát töltötte – megnéztük a házukat, az óvodát, az iskolát, a boltot, majd lementünk a Dunához egy kicsit. Ebéd után csendes pihenőztünk (na jó, inkább csak én, mert Ákos fél óra alvás után felsírt), aztán takarítottunk, rendet raktunk.
Ma pedig újra hétfő, és egy újabb eseménydús hét kezdete! Csütörtöktől Komáromban leszünk (Zsófi, Ákos és én), hát gondolom, lesz miről beszámolni!
De még addig is van három húzós nap…

2008. április 24., csütörtök

Újabb beszólás...



Zsófi a minap a következő szavakat intézte hozzám: "Olyan elragadó vagy...! Sajnálom, hogy nem lehetek beléd szerelmes...!"
Ezzel nagyjából sikerült elfeledtetnie velem a múltkori sérelmemet (akkor ugyanis husikásnak nevezte a fenekemet)...

2008. április 19., szombat

Lúdbőrözős zenék...

Hááát, aki ettől (link az oldal alján, azok közül pedig a legfelső, de oldalt a videósávban is megtekinthető rögtön legfelül) nem kerül padlóra, különösen attól a résztől, amikor Melissa Etheridge is feltűnik a színen...
Nem szeretem, amikor valaki Joplin-t játszik, előre félni szoktam az ilyen produkcióktól, és a legelején ez se tetszett, de fenomenális - a gesztusok, a hangulat, amit csinálnak, ahogy feltüzelnek egy különben nem igazán ehhez szokott közönséget... én ezt most imádom!
(És igen, TUDOM, ki ez a nő... A szexuális irányultsága nem fontos, noha a színpadi jelenlétén sokat dob szerintem, más dalait hallgatva viszont azt érzem, túl szimpla ez az egész.)

2008. április 16., szerda

A bonsai gengszter 9 hónapos

Illetve az volt tegnap. Rövid számvetés a kisgyerekes anyukák (és a számok bűvöletében élő ismerősök) kedvéért: Ákos 8900 g, 74 cm, két foga van, illetve még csak áttörtek: harapni már kiválóan tud velük, de még alig látszanak. Többnyire mászva közlekedik, de gyakorlatilag bármibe kapaszkodva feláll, és a bútorok mentén támaszkodva lépeget is. Mond néha szavakra emlékeztető dolgokat, de megfigyeléseim szerint nem tudatosan, így ebben már biztos elmarad majd Zsófi mögött. Kedvenc étele baromira nincs, sőt, igen rapszodikusan táplálkozik, gyakorlatilag hol eszik, hol nem, és amikor jó étvággyal eszik, akkor fogyaszt el annyi bébiételt, pürét, gyümölcsöt, bármit, mint egy étvágytalan gyerek rosszabb napjain. De mindezt nem bánom, amíg így néz ki...


2008. április 14., hétfő

Kis hétfői nyavalygás

Sajnos minden igyekezetem ellenére se sikerült folytatni egy napunk hiteles krónikáját, közel egy hét távlatából pedig már lehetetlen lenne, szóval inkább merüljön a feledés homályába ez is, ahogy például a családi költségvetés reformjáról ígért beszámoló lassan két hónapja…

Az életünk továbbra is eseménydús, állandóan jövök-megyek, hol MODULE-ügyekben, hol másért, Gábor heti 6 nap dolgozik, közben nem ér rá betegeskedni sem, Zsófinak is csomó program van az oviban, az iskolákban – egyszóval tetemes a lemaradásunk minden téren! Sajnos a lakáson látszik ez meg legjobban, de lepusztultságban lassan mi is hasonló szintre kerülünk… Nagyon kéne egy kis lazítás, de olyan igazi! Néha úgy érzem, hogy már egy nyugodt takarításért is bármit megadnék – ez mi, ha nem az őrültség kezdeti stádiuma?!

2008. április 8., kedd

Folytatás

A délelőtt egy kis vásárlással indul, aztán hazaérve Ákost lefektetem, így fél tíz körül jöhet a reggeli, és egy kis netezés. Közben megy a mosógép, telefonokat intézek, és mivel meghiúsult az egész délelőttre tervezett programunk, lazítok kicsit: megnézem a neten a tegnapi Hal a tortán-t is, mielőtt (ihletet merítve) ebédfőzéshez látnék. Videózás közben kis eszmecsere az iskolákról msn-en, aztán ébred Ákos is. Mivel nem sír, csak dünnyög az ágyban, gyorsan elpakolok még az edényszárítóról, és ezredszer is megpróbálom elérni az ortopédiát telefonon, hogy időpontot kérjek, de hiába. Gyors latolgatás után úgy döntök, ha már így elszállt a délelőtt, fasírt helyett sonkás-sajtos tészta lesz, mert Ákos mellett nem tudok nyers hússal dolgozni, amennyit esik-kel. Laza negyed órát ácsorgunk az ablakban szokás szerint (az én lelkemen szárad, ha a fiamból a majdani szomszédai által jogosan rühellt leskelődő lesz), letudjuk az ablaküveg kötelező összefogdosását, megnyalogatását (nyomatékosan közlöm, én ebben nem vettem részt!), az egyenlegünk pedig: kb. 10 autó, 4-5 járókelő, valamint néhány, a szemétkupacokban turkáló galamb. Ja, és lefüleltünk egy szabálytalankodó festőt, aki az egyik lomhalmaz szélére pakolta a csomagtartóját megtöltő zománcfestékes vödröket – Ákost rögtön fel is világosítottam, hogy az ilyesmit veszélyes hulladékként kell kezelni, és az e célra létesített lerakóhelyig illik elvinni. Biztos megjegyezte…

Egy átlagos nap - reggel

Ránézek az órára, mindjárt hét, a fenébe! Zsófi a lelkemre kötötte, hogy pontban fél hétkor keltsem, de Ákos hajnalban végre elbóbiskolt rajtam, így én is elaludtam. Lebűvészkedem a karomból az ágyba, körülbástyázom takarókkal, hogy ott hagyhassam, és keltem Zsófit. Kelteném, de nem igazán reagál, csak a másik oldalára fordul. Sebaj, végül is elég ma fél kilencre beérni az oviba, hiszen ugrott a mára tervezett iskolai nyílt nap. Gyorsan rendbe szedem magam, főzök egy kávét, újra ébresztem Zsófit, eredménytelenül. Ákos viszont mocorog, felveszem – jöhet egy kis összebújás, aztán együtt gyömöszöljük Zsófit, és amíg ők az ágyban „hancúroznak” (Zsófi egy félreértés folytán azt az állapotot hívja így, mikor túl fáradt a felkeléshez, és csak bámulja a plafont, nagyokat nyújtózkodva), kikészítem a ruhákat mindhármunk számára. Jövet-menet konstatálom, hogy a netkapcsolat megszakadt, az újracsatlakozás nem megy, így leállítom a gépet, úgyis ment egész éjjel, hadd pihenjen. Tisztába teszem Ákost, közben Zsófit noszogatom, hogy mosakodjon, öltözzön, majd én is készülődni kezdek. Míg Ákos átrendezi a számára elérhető polcokat, elkészítem Zsófi frizuráját, előszedem a babakocsit, megkeresem a pénztárcám, telefonom és aláírom a recepteket, amikkel a gyógyszertárba megyünk majd az ovi után. Utolsó réteg ruha Ákosra, a sapkával megküzdünk, ahogy kell, segítek levenni Zsófi dzsekijét a fogasról, becsatolom Ákost a babakocsiban, és indulunk.

Az óvodában újabb vetkőzés-öltözés, magyarázkodás az óvónéninek, hogy miért nem mentünk nyílt napra, majd Zsófi tegnapi műveinek közös elemzése. Ákos már türelmetlen, pedig szívesen feszegetném még, vajon mire gondolt Zsófi, amikor a következőket írta: „A nyolcvanas évek a következő 10 dolgot tartalmazták”… Mivel itt felsorolás nem következik, kénytelen leszek másoktól megtudni, miről is szóltak a nyolcvanas évek – amúgy is gyanítom, hogy e tekintetben nem egy 2001-ben született gyerek szolgálhat a legautentikusabb tapasztalatokkal, így az oviból kilépve telefoninterjúkba kezdek a nyolcvanas évek legtipikusabb jelenségeit illetően. Mivel ez nem olcsó mulatság, pláne csúcsidőben, két hosszúra nyúlt beszélgetés után úgy döntök, a közvéleménykutatást majd a neten folytatom. Ezúton is buzdítok hát mindenkit, hogy a „Megjegyzés” rovatba írjon be egy, azaz egyetlen dolgot, ami szerinte kimondottan a nyolcvanas évek terméke!

Folyt. köv.

2008. április 7., hétfő

Lomtalanítás

Vessetek meg, de én bizony úúúúúúúúútálom! Ki nem állhatom, mert napokig romhalmaz az utca, 20 méterenként van egy óriási kupac sitt, használhatatlan bútorokkal és rongyokkal vegyítve, mindezt pedig egy cigány őrzi széken kuporogva, vagy fotelban terpeszkedve (szívesen kihagynám a faji hovatartozásukat, ha csak egy kivételt is láttam volna, de ez eddig még nem esett meg), szóval ott egyszerű, szentimentális halandónak esélye se lenne kidobott kincsek után kutatni... Nem bántanak különben senkit, csak hangosak, és hatalmas kuplerájt csinálnak az utcán, arról már nem is beszélve, hogy néha túlzásba viszik a segítőkészséget: a Tesco-ból hazajövet a kocsitól a lépcsőházig (ez mondjuk 30 lépés) ketten akarták kivenni a kizárólag teszkós szatyrokkal megtömött műanyag ládát a kezemből, pedig este tíz is elmúlt már...
Tegnap este még bíztam abban, hogy mára eltűnnek a lassan egymásba érő kupacok (a parkolás a ház előtt már-már mission impossible-kategória), de a közterületesek nem tartották a (plakáton) adott szavukat - ma reggelre szét is ázott minden. Most már nem hiszek a csodában, nem várok semmit. Hitetlenkedve gondolok arra, hogy egy hete milyen szép is volt a mi lakótelepi utcánk - csak akkor még nem tudtuk...

A kép még a lomtalanítás elfajulása előtt készült.


2008. április 4., péntek

Irgumburgum!!!

Senki nem szólt, hogy nem működik a Stenk linkje!!! Hát így figyeltek?!

Ez lesz a legjobb bejegyzés!

Mert nem írok semmit...


2008. április 3., csütörtök

Szókimondó szövegek?!

Nem vagyok egy botrányra éhes unatkozó otthonülő, de várom a ma esti Showder-t (noha pontosan tudom, hogy ami lesz, az maximum vihar a biliben). Evidens, hogy Kovács Kristóf, vagy aki kitalálta, direkt ilyen céllal hívta a műsorba Tereskovát, kizártnak tartom, hogy ne tudták volna, mit fog énekelni, és szerintem be lehetett kalkulálni a közönség álszentebbik felének érzékeny gyomrát is. Nem az egetverő, hű de nagy botrány izgat igazán, és direkt az adás előtt akarom leírni ezt: nekem tetszik a szóban forgó dal. Azt hiszem, 2005 nyarán hallottam a Zöld Pardonban, és ha jól emlékszem, az elsők közt voltam ezzel, ott volt ugyanis az ősbemutató. Trágár szöveg ide vagy oda, nagyon megtapsoltam, bár abban egyetértettünk Gáborral, hogy bitang nehéz lesz kiadatni a számot.

Lehet, hogy ez egyesek szemében újabb negatív adalék a talán amúgy is pocsék (vagy legalábbis ellentmondásos) jellemrajzomhoz, de sokkal kevésbé tartom károsnak a felnövő generáció számára ezt az obszcén kifejezésektől hemzsegő dalt, mint például a Fókusz koraesti adását, amiben a félig-meddig tudományos, iszonyatosan könnyfakasztó és botrányszagú riportok közt mindig megbújik valami kis színes, netán egy hosszabb riport hazánk valamelyik zseniális pornószínésznőjéről, vagy az aktuális playmatecicákról (tudom, hogy igazából nyuszik!), azt sugallva ezzel a gyerekeinknek, hogy ez a valós élet, ez a követendő életforma. Részemről ezerszer inkább a „Kösz, f.szfej” – bár ha választani lehet, akkor az sem ilyen körülmények között, inkább egy koncerten, Nagy Krisztától élőben, kommentárral, és gyerekek nélkül.

(De különben ki az az idióta, aki azt hiszi, hogy egy minimum félnapos Fábry-tévéfelvétel 8 évesnek való program?!)

2008. április 2., szerda

Dúlaságról


Az itt látható kép kapcsán, de nem arról íródtak e sorok. Hogy a fotóról ki mit gondol, engem most nem annyira foglalkoztat, viszont a róla indult topik eddigi hozzászólásaira muszáj valamilyen formában reagálnom. Se időm, se lelkierőm olyan ismeretlenekkel arctalanul vitába bocsátkozni, akik sanda célozgatásokkal egyenlőségjelet tesznek dúla és ribanc közé, noha még életükben nem találkoztak dúlával, így aztán arra jutottam, hogy itt teszem közzé, mit is gondolok az eddig kialakult vitáról – bár azt a színvonaltalan, és nagyjából egymásnak helyeslő hozzászóláshalmazt talán nem is lehet „vitának” titulálni.

Nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a közvélemény (?) a dúlát egy „fizetett barátnőnek” tartja, aki felesleges sokadik személyként vesz részt a szülésnél, az őt igénybe vevő nőt pedig szerencsétlennek, elhagyatottnak képzeli, aki ezt (mármint a rá figyelő segítőt) önerőből nem képes biztosítani magának, vagy pedig olyannyira naiv és befolyásolható, hogy a leleményes, nyerészkedő dúlák elhitetik vele, hogy szüksége van rájuk.

Hadd kezdjem egy óriási közhellyel: nem vagyunk egyformák. Nem gondolnám viszont, hogy egy elenyésző kisebbség annyira „szerencsétlen” csak, hogy dúlára támaszkodva akarjon vajúdni. Azt se állítom ugyanakkor, hogy MINDEN nőnek dúlára lenne szüksége. Hiszek viszont abban, hogy a legtöbb nő szülése szebben/jobban/könnyebben/kevesebb komplikációval és/vagy beavatkozással folyna le, ha a habitusának megfelelő dúlával élhetné azt át. Mert a dúlát nem feltétlenül úgy kell elképzelni, ahogy a fent említett topik hozzászólói tették: egy igazi segítő a legkevésbé koslat az anya után, a fülébe duruzsolgatva, ha azt érzi, hogy a vajúdó a fenébe kívánja őt! Egy igazán jó dúla legfőbb tulajdonsága az empátia, és a képesség, hogy teljes mértékben az anyára/szülőpárra hangolódjon, az ő igényeiket szolgálja ki a vajúdás és a szülés teljes ideje alatt. Véleményem szerint ez különbözteti meg őt leginkább a kórházi személyzettől, akiktől elsősorban a profi szakmai hozzáállást, ellátást várhatjuk el (tegyük hozzá, ők is ezt várják el maguktól). És ha egy orvosnak, vagy egy szülésznőnek egyszerre több vajúdóra is figyelnie kell, értelemszerűen még nehezebben fog tudni minden egyes párra ráhangolódni, és a kéréseiket figyelembe véve dolgozni.

Sokan felvetik, hogy az apa jelenléte miatt okafogyottá válik a dúla felkérése, én ezt személyes tapasztalatom alapján is cáfolom. Nem nagyon hiszem, hogy van olyan (leendő) édesapa, aki a kórházba belépve (sőt, már jóval előbb) ne illetődne meg! Egy apának véleményem szerint nem lehet feladata az anya támogatása, hiszen a legtöbb eseten ő legalább olyan rémült/kérdésekkel teli/kiszolgáltatott, ráadásul néha lelkileg sokkal nehezebb tehetetlenül nézni a vajúdó fájdalmát, mint átélni azt. Én úgy gondolom, az apa élje meg gyermeke születésének csodáját, de ne azzal a teherrel, hogy itt neki kéne erősnek lennie, neki kéne „férfiként” viselkedni! Egy higgadt, tapasztalt, saját szülésélménnyel rendelkező dúla ebben is támogatást nyújthat: segíthet megérteni az apának a szülés folyamatát, a felesége által kiállt fájdalmak értelmét, csökkentve ezáltal az apa szorongását. Ha a vajúdás hosszúra nyúlik, a dúla a pár fizikai jóllétéről is gondoskodhat (nem sértődik meg például, ha leküldik a büfébe) - így értelmezhető tehát az, hogy a dúla érzelmi, informatív és fizikai támogatást nyújt. Bízom benne, hogy a szexuális szolgáltatásra való célzásokat senki nem gondolta komolyan…

Noha mindezt a dúla pozíciójából is írhatnám, fontosnak tartom megjegyezni, hogy dúlát igénybe vevő anyaként éreztem úgy, ezeket a dolgokat tisztázni kell. Gáborral együtt mindketten úgy érezzük, hogy Ákos születése egészen más körülmények közt, gyökeresen más lelkiállapotban zajlott, mint annak idején Zsófié, holott az se volt különösebben hosszú, túlélhetetlennek tűnő megpróbáltatás. Nem azért hívtam tehát másodszorra dúlát, mert attól féltem, hogy nélküle nem bírom végigcsinálni, egyszerűen úgy gondoltam, ha valaki érzelmileg támogat minket, és levesz néhány terhet rólam, rólunk, na meg osztozik az átéltekben, az minőségileg megváltoztatja a szülést, sőt, már a várandósságot is. Mert a dúlaság erről is szól, sőt, mostanában azt látom, egyre inkább erről szól! Hogy ki mikor keres meg egy dúlát, a várandóssága vége felé, vagy akár már a pozitív teszt elvégzése után, ez az illető személyiségétől, és körülményeitől függ. Adott esetben az is előfordulhat, hogy a támogatás sokkal inkább a várandósság, netán a gyermekágyas időszak alatt szükséges, felesleges tehát a dúlai szerepet a szülésre korlátozva elmarasztaló véleményt alkotni. És hogy ebből egy dúla mennyit profitál anyagilag, az megint csak eltérő, és az adott szülőpárral való megállapodás, na meg az elvégzett munka függvénye, tehát kár a MODULE honlapján feltüntetett ajánlás alapján ítélkezni.

Végezetül a képhez, és a Születés Hete idei szlogenjéhez (Családdá születünk) kapcsolódva meg kell jegyeznem: nem, tényleg nem általános, hogy a dúla családtaggá válik az átéltek hatására, de abban a konkrét esetben, melyet a kép megjelenít, ez így történt. Alaphelyzetben a dúla nem fizetett barátnő, mint ahogy a pszichológus/pszichiáter/családgondozó/kineziológus, stb. sem az, érdekes módon mégsem találunk kivetnivalót abban, hogy megfizessük a figyelmüket.

Hogy nem szeretnék vitatkozni, az persze nem azt jelenti, hogy kinyilatkoztatok itt hangzatos dolgokat, és nem érdekel, ki mit gondol! Itt szívesen fogadom a megjegyzéseket – természetesen akkor is, ha írójuk az enyémtől eltérő álláspontot képvisel, vagy más tapasztalatokkal bír.