Nem volt esküvőszervezőnk, sőt, akkor azt se tudtam, hogy léteznek különböző trendek, irányzatok, ami a ruhát, csokrot, menüt, dekorációt illeti. (Ma bezzeg...!) Amint láthatjátok, digitális fotók se léteztek (nálunk legalábbis), sőt, a fotóson is spóroltunk, aztán ilyen-olyan malőrök miatt végül alig lett használható kép az esküvőnkről. Ezt azért azóta is bánom, ahogy azt is, hogy digitálisan meg csak ezt az egy fotót találtam.
De együtt vagyunk, és már reggel meglepetés várt a számítógépemen háttérként, este hazaérve pedig gyertyafényes vacsora fogadott, amit igaz, 3 gyerek társaságában fogyasztottunk el, de így teljes a kép.
És bár nem volt különösebb felhajtás, még menyasszonytánc és hagyományos lakodalmas zene sem, több barátunk emlegeti azóta is etalonként a mi lagzinkat. :)
Na, ez az a bejegyzés, amit nagyon-nagyon szeretnék JÓL megírni* még mielőtt az élmény megkopik, de már megint (még mindig? vagy állandóan?) holtfáradt vagyok... De ha csak azt írom, hogy óriási élmény volt, az nagyon snassz! Semmit nem ad vissza abból, amit igazából érzek. A Roxette és én, ez valami érdekes dolog. Emlékszem, amikor idestova 20 (!) éve a Popcorn újságból kivágott dalszöveget tanulgattuk a Pretty Woman híres slágerére (orosz tagozatosként, aki magántanárnál németet tanult, igazi kihívás volt), meg arra is, amikor egy osztálytársnőm Marie Fredriksson-frizurát vágatott magának, mi meg irigykedtünk, mert akkoriban ez vagány dolog volt, pláne hetedikesként... Mi csak az övéhez hasonló leggings-ekig jutottunk. :) Voltak kihagyások, volt, hogy kevésbé voltam széles látókörű és befogadó, ezért abszolút nem követtem a munkásságukat, de egy Roxette-dal hallatán azért mindig azt éreztem, hogy jó zene, szeretem. Marie nőként is nagyon szimpatikus nekem, és ez a tegnapi este után még inkább kikristályosodott bennem. Az én szememben ő az ERŐS NŐ. Nem is "csak" azért, mert legyőzte a rákot. Megjelenésében is az. Hiába pici, vékony. Szerintem inkább szikár, és én kedvelem a szikár, izmos embereket. :) Ami feltűnt a koncerten, hogy alig-alig mosolygott - és mégis nagyon pozitív jelenség volt. Néha kimondottan úgy viselkedett, mint aki meg van hatódva. A zenekar tagjai úgy viszonyultak egymáshoz, mint a családtagok, és amit műveltek, az igazi örömzene volt. Közben fogalmazódott meg bennem az is, hogy ritka, amikor egy csapat egyszerre tud jól együtt zenélni, illetve kimondottan jó számokat írni. Sok az olyan együttes, akikben vagy az egyik, vagy a másik van csak meg. Amikor megláttam az első plakátot (még télen), kijelentettem, hogy erre a koncertre elmegyek (a Szigettől eltekintve én sose voltam még ekkora koncerten). Gábor eleinte húzott vele, aztán márciusban megvette a jegyeket, és láss csodát, ő is remekül érezte magát (pedig cikizték a haverjai). Azt a dalt teszem most be ide, ami a koncerten sajnos nem hangzott el, de nekem nagy kedvencem (biztos azért is, mert szeretem a reggeli szertartásokat).
Az "előzenekar" Tolvai Renáta produkciójával kapcsolatban nem akarok igazságtalan lenni. Nem voltam elájulva tőle, bár azt el kell ismerni, hogy a Crazy refrénjétől eltekintve kb. minden hang a helyén volt, és jól szól élőben a hangja. Csak hát kiabál, mindent erőből old meg, és ez az utolsó, SAJÁT száma közben jött ki leginkább. Az volt a leggyengébb tőle, na meg eleve gáz, hogy valaki csupa feldolgozással áll ki egy huszonéves zenekar elé... Egy szó, mint száz, az jutott róla eszembe, amikor egy általam kedvelt (és drága) arckrémhez csomagolnak mondjuk egy szájfényt: ha oké a színe, akkor egye fene-alapon elhasználom, de pénzt azért nem adnék érte.
Más téma: megkaptuk ma Szilvitől a fotókat. Rengeteg van, jobbnál jobbak, így aztán elképzelhetetlennek tartom, hogy csak 4-5 darabot mutassak meg. Azt találtam ki, hogy a bejegyzésekbe igyekszem majd becsempészni egy-egy odaillőt, és amikor nincs mit írnom, teszek majd fel egy pár képből álló sorozatot is az egyes beállításokból. Mára kettőnkről hoztam képet, ha már a bejegyzés is a közös programunkról szólt.
*sajnos ez nem igazán sikerült, de ha ezt is kitörlöm, végül ennyi emlékem se marad, és azt vettem észre, hogy bizony felejtek! még a nyaralások tényszerű beszámolóit is jó visszaolvasnom, különben azt se tudom, hol voltunk...
Bölcsész vagyok ugyan, de se időm, se képességem kellően magasröptű, a műveltségemet fitogtató, de az adott művet finoman, kétértelműen leszóló (vagy kíméletlenül savazó) kritikákat írni, inkább csak egy párbeszédet idézek szombatról.
Kezdődik a film, és bár három gyerek tartózkodik velünk egy légtérben, indítványozom, hogy nézzük meg. Pár perc múlva kijelentem:
- Na, nem változott a véleményem, ez tényleg tipikusan az a film, ami itthon csak-csak elmegy, de mozijegyre költeni kár érte.
Gábor megengedőbb:
- Lehet ám, hogy olyan körülmények közt élvezhetőbb azért, és ha ott néznéd, másképp gondolnád.
Én:
- DE HÁT OTT IS LÁTTUK!!!
Ő:
- Komolyaaaan...?! Hm... kicsit ismerős volt...
Csak hogy tudjátok: a tavalyi év EGYETLEN moziélményéről beszélünk!!!
Tudom, most mindenki azt várná, hogy az sk készített ötletes és gyönyörű adventi naptárainkat fogom mutogatni, de nem. Már csak azért sem, mert Zsófi a boltokat járva már november közepén bejelentette igényét egy Kinder csokis változatra - őszintén szólva örültem is, bántott is. Megkapták. Lefekvés előtt Gáborral a könyvespolc tetejére állítottuk a két házikót, és alig vártuk, hogy reggel megtalálják. (Nekem azért is kedvenc időszakom ez, mert Zsófit nem kell noszogatni, hogy másszon már ki az ágyból.) Külön öröm volt, hogy egy kis szervezési baki miatt Gábornak nem kellett már 6 órakor elindulnia itthonról, így aztán együtt vártuk, hogy a gyerekek felkeljenek. Nyílik az ajtó, megjelenik Zsófi, én pedig szaladok a nappaliba, hogy a kanapéról, premier plánban láthassam az örömét. És akkor... Nincs mit szépíteni ezen, ma én voltam az igazi gyerek! Leültem a kanapéra, de fel is pattantam rögtön, mert a két házikós naptár közt egy harmadikat, egy még nagyobbat pillantottam meg! Bizony ám! Gábor engem is meglepett egy adventi naptárral, és a találékony cég nem is édességeket, hanem sminkcuccokat rejtett a kis ablakok mögé!!! Eddig nem tudtam 100%-osan átérezni, de bevallom, nagyon várom a holnap reggelt, és azt hiszem, karácsonyig nekem se lesznek gondjaim a reggeli keléssel...
... arról szerettem volna írni, hogy a nem-is-olyan KISöcsém 20 éves lett, meg hogy milyen klassz az új konyha, ami épp a beköltözésünk 5. évfordulójára készült el, de nem volt rá lehetőségem, ugyanis tegnap Orsi kórházba került. Hányással indult a dolog, és (Zsófi rotavírus okozta kiszáradásából okulva) én erőszakoltam ki, hogy hadd menjünk be egy infúzióra és laborra, de a vizelet gyorsteszt alapján már küldtek is minket a nephrologiára. A dolgok pillanatnyi állása szerint minimum 5 nap intravénás antibiotikum, így kedd előtt biztos nem jövünk haza. Csatolok egy képet Orsiról (a körülményekhez képest jól van), aztán gyorsan szaladok is vissza leváltani Gábort (akinek a főnöke tegnap este "nem lehet Rád számítani" felkiáltással felmondott). Mit mondjak? Én örülök, hogy számíthatok RÁ az ilyen helyzetekben, a többi meg majd lesz valahogy...
Egyelőre legyen elég ennyi. Ha rossz passzban vagyok, sérelem ér, vagy aggaszt valami, nehezemre esik írni. De hogy itt vagyok, azt jelzi, hogy kimásztam minden a gödörből. Zsófi és Ákos hétfő óta Komáromban, holnap reggel megyünk mi is utánuk, de legkésőbb akkor most már tényleg jelentkezem, ha hétvégén hazaértünk. Addig megpróbálom kiszúrni a szemeteket néhány fotóval, és keresek valami korábbi írást is talán... (Vagy nem. Meglátjuk.)
Nem akarok most hosszas elbeszélésbe kezdeni, se litániába az APÁKról (ami tök igazságtalan, tekintve, hogy az ANYÁK esetében ezt simán elkövettem) , de most csak annyira futja, hogy dokumentáljam: Ákos ma kétszer is a bilibe pisilt - mellé, illetve alsógatyába pedig egyszer se. Nem mondott verset, még csak annyit se volt hajlandó, hogy "szeretlek, apa", de a férfiszolidaritás jegyében épp mára időzítette a nagy áttörést. Stílusos.
Neeem, ez a bejegyzés nem fog gasztro-címkét kapni... És azt is megjegyzem elöljáróban, hogy az idézett párbeszéd teljesen véletlenül vett olyan fordulatot, amilyet (ó, pedig milyen szuper lenne ENNYIRE rafkósnak lenni!), de okulásul szívesen megosztom nőtársaimmal, hátha valaki hasznát veszi. Készül a vasárnapi ebéd, fő a leves, sül a hús, mikor is megkérdezem Gábortól, hogy rizst vagy krumplit készítsek inkább köretként. A szokásos választ kapom, neki ugyebár mindegy, amelyik egyszerűbb... Ettől szoktam a falra mászni. Végül csak kikényszerítem belőle, hogy a krumplit azért jobban szereti (nem mintha nem tudnám). Teszek-veszek tovább, és valahogy a fogamzásgátlásról kezdünk beszélgetni, hogy ezután hogyan is legyen... Mesélem, hogy hallottam egy új eszközről, ami nekem elég szimpatikus, bár árban húzós, elkezdem ecsetelni a neten olvasott előnyöket, vélt vagy valós hátrányokat, közben kavarom a levest, a vágódeszkát a mosogatóba teszem, ő meg hümmög a tőle megszokott módon. Mikor úgy érzem, hogy már magamat is untatom a részletes beszámolóval (a google és az internetes fórumok korában ugye már jóóóó alaposan utána lehet járni bárminek), gyakorlatibb dolgok kezdenek foglalkoztatni. És akkor neki szegezem a kérdést: - Lehetek szemét, kérhetek Tőled valamit? Erre ő, kissé megrettenve: - Köttessem el magam, vagy ilyesmire gondolsz? Hirtelen nem is értem, hogy' a francba juthatott ilyen következtetésre, mert már rég máshol jár az eszem, de azért érzem, hogy most jó alkupozícióban vagyok: - Neeeem, csak arra gondoltam, pucolhatnál krumplit...
Érzem én, hogy szemétség volt kierőszakolni belőle a krumplis választ, majd viseltetni vele a következményeket, de higgyétek el, ilyen készségesen krumplit hámozni én még embert nem láttam...
(Éés ugye, hogy használható ez a történet valamire...?)
Zsófi egy mentőautóval és egy rendőrautóval a kezében arra kér, adjak neki riasztásokat, ő pedig kivonul a helyszínekre, és segít a bajba jutottakon: újraéleszt, nyomoz, bűnüldöz. Kába fejjel (megfáztam), de kitartóan diszpécserkedem, irányítom őt betöréshez Újpestre, tömegbalesethez a Balatoni útra, rosszulléthez a Pipacs utcába, satöbbi.
Bejön Gábor, én kimegyek lázmérőt és aszpirint keresni, közben pedig ezt hallom: - Halló, mentők? Azonnal jöjjenek, mert a tizedikről kiesett egy macska, épp egy idős ember fejére, és úgy összekarmolta, hogy fel se lehet ismerni. A bácsit. - Lendőlszéd? Sziesszenek, melt ed capat szuhanc lám támadott, ész kivették a fodszolomat, asztán elszaladtak a Szidlideti ucca ilányába, nekem med ninc fodam!
Mai történés: Ákost leparkoltam a járókában pár percre egy kupac játékkal, de nem vettem számításba, hogy eléri az asztalt (pedig kabátvásárláskor megmondtam, hogy túl hosszú a gyerek karja!). Szépen fogta magát, és minden mozdíthatót (előke, fogkefe, ruhacsipesz, lego-emberke, babaházba való kisbútor) bedobált a béka mellé az akváriumba. Gábor így kommentálta a történteket: "Tényleg elég puritánul volt berendezve az az akvárium...!"
Három gyerek, ezermester (zenész) férj, tanári hivatás, dúlaság, közbeszerzés, grafománia. Zene, filmek, könyvek, sok-sok kirándulás, "vajon jól csinálom-e"-jellegű tipródások, és néha egy kis humor. Vagy inkább önirónia.
