Szadista

Harmadszor is

Bár egyre erősebb a gyanúm, hogy bojkottáltok a sorozatfüggéssel kapcsolatos coming out-om óta (említett sorozatból azóta egyetlen részt se bírtam megnézni, no nem emiatt, csak időhiányból kifolyólag), nem csüggedek, és újra arcokat hozok, ezúttal a szerdán 2 hónapos Orsi arcait... Nehéz még gondolatokat, érzéseket látni mögéjük, én pedig csapnivaló fotós vagyok, de ebből az időszakból is kellenek az emlékek!




Látom magam a szemeiben...

Az én lányom, igen!

Megkérdezte ma valaki, hogy Orsi van-e a sapkás fotón, úgyhogy megerősítem mindazok kedvéért, akik számára nem volt egyértelmű: bizony, ő az.

És ITT még több fotót láthattok róla.

Köszönet Szilvinek! Megint...

Két héttel ezelőtt...

10 és 15 óra közt CTG-re kellett mennem. Zsófi egy osztálytársánál aludt, így csak Ákost vittük magunkkal, aki ilyenkor Gáborral sétált a kórház kertjében. Gábor már tűkön ült, hogy induljunk minél hamarabb, de én várni szerettem volna, hátha lesznek „normális” fájásaim, amiket a gép is érzékel. Közben Ákos elaludt, így csak egy óra körül mentünk be a vizsgálatra.
Fél kettőkor Anna (a szülésznőm) azt mondta, vannak ugyan fájások, de még nem az igaziak, a méhszáj bő 4 centire nyitva, de már nem mer jósolni semmit – vagy lesz valami, vagy nem. De azért úgy vizsgált meg, hogy hazafelé a kocsiban már 3 perces összehúzódásaim voltak – nem falkaparósak, de egyértelműek. Itthon folyamatosan írogattam egy cetlire az időpontokat. Ha álltam, vagy tettem-vettem, akkor 3 percesek, fekve 5 percesek – nem akartam, hogy megint épp csak beessünk a kórházba, mint Ákosnál, ezért úgy döntöttünk, áthívjuk Andit a gyerekekre vigyázni (anyuék már úton voltak), és visszamegyünk.
Öt órakor értünk be. Anna nem fogadott kitörő örömmel (úgy éreztem, nem nagyon hisz nekem), de a vizsgálat eredménye magáért beszélt: CTG-n rendszeres összehúzódások, méhszáj 6 centi. A burokrepesztésbe most is beleegyeztem (egyik szülésemnél se repedt meg magától), majd az alternatív szobában vajúdtam Gáborral kettesben. Közben összetalálkoztunk egy dúlatársammal, Ritával, és mivel kiderült, hogy a kismama, akit kísér, szintén ezt a szülőszobát szeretné, megállapodtunk, hogy a baba születése után szobát cserélünk, hogy vízben szülhessen, ahogy már előzőleg is.
Ahogy erősödtek a kontrakciók, a bordásfal mellett lógó kötél lett a „szövetségesem” – sokat segített a fájdalom elviselésében, hogy belecsimpaszkodtam, és közben tudtam, hogy ez a fajta erőkifejtés mennyire hasznos is. Valami skizofrén állapotban éltem meg kb. fél órát: az összehúzódások alatt a külvilágot kizárva kapaszkodtam a kötélbe, a szünetekben pedig Gábornak meséltem a vajúdást könnyítő praktikákról, amiket a dúlaképzésen is tanítunk. Így utólag elég furcsa erre visszagondolni!
Fél hét után Anna megkérdezte, nincs-e kedvem a kádban vajúdni. Korábban soha nem is foglalkoztam a vízben szülés gondolatával, de a meleg víz akkor valahogy csábítónak tűnt. Örömmel mondtam igent. Aztán csak vártunk-vártunk, hogy melegedjen a víz, majd arra, hogy megteljen a kád. Anna gyertyákat gyújtott, és azt mondta, meg kell lennie a babának, mire a mécsesek leégnek – én azt válaszoltam, ha így haladunk, meglesz, még mielőtt a kádba egyáltalán bemehetnék…
Közben megérkezett a doktornő is, de még magunkra hagytak minket kicsit a szobában. Gábor a kórházi bentlétre csomagolt pohárral locsolgatta a hasamra a meleg vizet, és beszélgettünk, mikor bírtunk. Fogalmam sincs, miről. A kádban fekve nehezebb volt elviselni a fájásokat, míg meg nem találtam azt a helyzetet, ahogy el tudtam lazulni. Aztán egy kis szünet.
Mondtam is Gábornak, hogy ez lehet az általunk „pihenj, és légy hálás”-szakasznak nevezett átmenet a tágulás, és a tolófájások között, de mire ezt elnyöszörögtem, már vége is volt. Gábor sietett a szülésznőért és az orvosért - utolsó erőmmel még a lelkére kötöttem, hogy nem kell rohanni, kiabálni, stb., de szerintem rajtam is látszott, hogy tényleg helyzet van…
Anna megvizsgált, és mivel már érezte a baba fejét, de a méhszájnak még volt egy hajszálnyi pereme, igyekezett azt elsimítani – vacak volt, de nem bántam, mert máris jött a szét fogok szakadni-érzés. Emlékeztem, milyen jó volt Ákost függőleges helyzetben világra hozni, ezért azt éreztem, hogy most a kádban fekve nem fog menni… Aztán mégis találtam egy olyan pózt, ami elviselhető volt, a szülésznő védte a gátat, a doktornő tartotta a sarkamat (magam alá húztam, hogy mégse feküdjek), én pedig Gáborba kapaszkodtam. Ahogy Ákosnál, úgy most se emlékszem rá, hogy különösebben erőlködve nyomtam volna, de a második tolófájás után már kint volt a fejecske, és a következővel (19 óra 35 perckor) Orsi baba már úszott is a víz alatt… Néhány másodpercig búvárkodott, majd megkaptam, még a vízben. Betakargattak minket, és 1-2 percig így ismerkedtünk, mielőtt Gábor is megfoghatta volna, engem pedig letusoltak, megvizsgáltak. Két pici hámsérülésre kaptam Betadine-os vattát, és már mehettünk is át a másik szülőszobába, hogy átadjuk a helyet a másik, vízben szülni készülő kismamának – így körülbelül 2 óra különbséggel aznap két pici lány érkezett a vízből a vízbe: Orsi és Csenge.
Orsi ma már 2 hetes: szépen eszik, viszonylag sokat alszik (igaz, jellemzően nappal), és a testvérei – velünk együtt - nagyon szeretik.

Ő az...

Úgy terveztem, hogy majd a kórházból is blogolok, de talán nem vagyok ELÉGGÉ függő...
Ma értünk haza, így most csak ennyire futja, de hamarosan lesz beszámoló is.
Íme Orsolya Léna, a mi harmadik vasárnapi babánk. :)

Igen!

Még mindig egyben!
És köszönöm, hogy nem kérdezgetitek állandóan, mert bár abszolút nem vagyok türelmetlen, ez azért ki tud borítani.
Hálából megígérem, hogy elsők közt értesülhettek a babahírről, ha figyeltek!



Addig is alul láthatjátok, hol tartunk éppen...

Jósolgatunk...?!

Nem zsinórban, de a negyedik éjszakám telt rendszeres 5, illetve 3 perces fájásokkal.
Most éjjel már olyannyira, hogy belealudni se tudtam egészen háromig.
Ezzel nem panaszkodni akarok, mert nem kapartam a falat kínomban, vagy ilyesmi, viszont kiborít, hogy dúla létemre, harmadik gyereknél fogalmam sincs, milyen körülmények együttállása kell majd ahhoz, hogy bemenjünk a kórházba...

Még egy fotó...

Esküszöm, ez könnyebben értelmezhető lesz! :)))



A fotós ITT, a blogja pedig például nálam, az oldalsávon érhető el...

Csak egy gyorshír...

Nem is igazán hír, de azért tudatom: a mai ultrahang alapján is lányunk lesz!
Ééééés mosolyogni is tud (remélem, látjátok):


Ezen pedig az egyik talpa látható:

Függő vagyok :(

Nem nagyon szedek gyógyszert, és a vitaminokkal is csínján bánok.
Amikor úgy 6 hete begörcsöltem, az orvos szigorúan rám parancsolt, hogy szedjem rendesen a magnéziumot, és igyekeztem is eleget tenni ennek. Aztán tegnap reggel nem találtam a dobozt, és azóta sincs meg. A hasam pedig kőkemény szinte egész nap, szünet nélkül. Se Ákosnál, se Zsófinál nem tapasztaltam ilyet, pedig semmit nem szedtem napi rendszerességgel, mikor őket vártam.
Úgy tűnik, most kénytelen leszek, mert utálok kripli lenni! :(

Azok kedvéért...

... akik nem tudták, hogy pontosan mikor megyünk ultrahangra, és nem hívtak fel még aznap este, vagy nem kerestek meg msn-en, hogy az elsők közt tudják meg a hírt: a többség szava győzött, kislányunk lesz.
Így utólag elárulom, hogy (amellett, hogy MINDEGY, CSAK EGÉSZSÉGES LEGYEN) pont így szerettük volna...
Hazafelé, kölcsönösen kihasználva egymás euforikus hangulatát, a nevekben is sikerült egyezségre jutnunk, de ez egy későbbi poszt témája lesz - vagy kiderül az oldalsávon hamarosan.

Jaj...

Ma reggel a postán sor került az első olyan epizódra, amikor egy távoli ismerős, aki nincs beavatva a család történéseibe, végre rá mer kérdezni, hogy gyermeket várok-e.

Az eset (természetesen közönség előtt) a következőképpen zajlott:
Ő (mellesleg két kisgyerek anyukája; a játszótéren szoktunk hébe-hóba találkozni): Jól vagytok?
Én: Köszönöm, igen.
Ő (jelentőségteljes pillantással a hasamra): Csak nem??? Már megint...?!
Én (csak azért is mosolyogva): Igen, bizony!
Ő: Jééééézusoooom!!!

Szerencsére a párbeszéd végére én következtem a sorban, így köszönés nélkül el is váltak útjaink, de úgy éreztem magam, mintha valami megélhetési gyerekgyártó család lennénk, ahol évente jön az újabb poronty...

Ezúton szeretném megnyugtatni őt is, illetve minden kedves értünk (és utódainkért) aggódó ismerősünket, hogy bár néha nyilván vannak kétségeim, és szoktam aggódni, hogy hogy boldogulunk majd, de azért nem kerül olyan nagyon rossz helyre ez a gyerek...!

Szavazás

Gyakran megkapom, hogy semmit nem írok a Babáról, se arról, hogy hogy vagyunk. Azt hiszem, most se fogok, mert mindig az elejéről szeretném kezdeni ezt a történetet, és míg el nem fogadom, hogy az ÚGYSE fog már menni, addig nemigen tudok mesélgetni róla.
Mindenesetre félidőnél járunk, minden rendben, ez kiderült a genetikai ultrahangon, a nemét viszont nem tudjuk. Vannak érveink pro és kontra, vannak sejtéseink az alapján, amit a monitoron láttunk, az orvos viszont nem, így aztán - ellopva Évi barátnőm ötletét - az oldalsávon szavazást indítok. Szeptember 20-án reggel 7 óráig szabad a pálya, aztán valamikor utána befizetünk egy 4D-s ultrahangra, ahonnan addig ki nem jövünk, míg el nem árulják, melyik tábor nyert! :)
(Ha beválik ez a szavazósdi, utána talán a lehetséges név-variációkat is zsűriztetem Veletek - bár kétlem, hogy az érzékeny kismama-lelkem kibírná, hogy kommentáljátok a nyilván zseniális ötleteimet...)