2010. február 7., vasárnap

Két héttel ezelőtt...

10 és 15 óra közt CTG-re kellett mennem. Zsófi egy osztálytársánál aludt, így csak Ákost vittük magunkkal, aki ilyenkor Gáborral sétált a kórház kertjében. Gábor már tűkön ült, hogy induljunk minél hamarabb, de én várni szerettem volna, hátha lesznek „normális” fájásaim, amiket a gép is érzékel. Közben Ákos elaludt, így csak egy óra körül mentünk be a vizsgálatra.
Fél kettőkor Anna (a szülésznőm) azt mondta, vannak ugyan fájások, de még nem az igaziak, a méhszáj bő 4 centire nyitva, de már nem mer jósolni semmit – vagy lesz valami, vagy nem. De azért úgy vizsgált meg, hogy hazafelé a kocsiban már 3 perces összehúzódásaim voltak – nem falkaparósak, de egyértelműek. Itthon folyamatosan írogattam egy cetlire az időpontokat. Ha álltam, vagy tettem-vettem, akkor 3 percesek, fekve 5 percesek – nem akartam, hogy megint épp csak beessünk a kórházba, mint Ákosnál, ezért úgy döntöttünk, áthívjuk Andit a gyerekekre vigyázni (anyuék már úton voltak), és visszamegyünk.
Öt órakor értünk be. Anna nem fogadott kitörő örömmel (úgy éreztem, nem nagyon hisz nekem), de a vizsgálat eredménye magáért beszélt: CTG-n rendszeres összehúzódások, méhszáj 6 centi. A burokrepesztésbe most is beleegyeztem (egyik szülésemnél se repedt meg magától), majd az alternatív szobában vajúdtam Gáborral kettesben. Közben összetalálkoztunk egy dúlatársammal, Ritával, és mivel kiderült, hogy a kismama, akit kísér, szintén ezt a szülőszobát szeretné, megállapodtunk, hogy a baba születése után szobát cserélünk, hogy vízben szülhessen, ahogy már előzőleg is.
Ahogy erősödtek a kontrakciók, a bordásfal mellett lógó kötél lett a „szövetségesem” – sokat segített a fájdalom elviselésében, hogy belecsimpaszkodtam, és közben tudtam, hogy ez a fajta erőkifejtés mennyire hasznos is. Valami skizofrén állapotban éltem meg kb. fél órát: az összehúzódások alatt a külvilágot kizárva kapaszkodtam a kötélbe, a szünetekben pedig Gábornak meséltem a vajúdást könnyítő praktikákról, amiket a dúlaképzésen is tanítunk. Így utólag elég furcsa erre visszagondolni!
Fél hét után Anna megkérdezte, nincs-e kedvem a kádban vajúdni. Korábban soha nem is foglalkoztam a vízben szülés gondolatával, de a meleg víz akkor valahogy csábítónak tűnt. Örömmel mondtam igent. Aztán csak vártunk-vártunk, hogy melegedjen a víz, majd arra, hogy megteljen a kád. Anna gyertyákat gyújtott, és azt mondta, meg kell lennie a babának, mire a mécsesek leégnek – én azt válaszoltam, ha így haladunk, meglesz, még mielőtt a kádba egyáltalán bemehetnék…
Közben megérkezett a doktornő is, de még magunkra hagytak minket kicsit a szobában. Gábor a kórházi bentlétre csomagolt pohárral locsolgatta a hasamra a meleg vizet, és beszélgettünk, mikor bírtunk. Fogalmam sincs, miről. A kádban fekve nehezebb volt elviselni a fájásokat, míg meg nem találtam azt a helyzetet, ahogy el tudtam lazulni. Aztán egy kis szünet.
Mondtam is Gábornak, hogy ez lehet az általunk „pihenj, és légy hálás”-szakasznak nevezett átmenet a tágulás, és a tolófájások között, de mire ezt elnyöszörögtem, már vége is volt. Gábor sietett a szülésznőért és az orvosért - utolsó erőmmel még a lelkére kötöttem, hogy nem kell rohanni, kiabálni, stb., de szerintem rajtam is látszott, hogy tényleg helyzet van…
Anna megvizsgált, és mivel már érezte a baba fejét, de a méhszájnak még volt egy hajszálnyi pereme, igyekezett azt elsimítani – vacak volt, de nem bántam, mert máris jött a szét fogok szakadni-érzés. Emlékeztem, milyen jó volt Ákost függőleges helyzetben világra hozni, ezért azt éreztem, hogy most a kádban fekve nem fog menni… Aztán mégis találtam egy olyan pózt, ami elviselhető volt, a szülésznő védte a gátat, a doktornő tartotta a sarkamat (magam alá húztam, hogy mégse feküdjek), én pedig Gáborba kapaszkodtam. Ahogy Ákosnál, úgy most se emlékszem rá, hogy különösebben erőlködve nyomtam volna, de a második tolófájás után már kint volt a fejecske, és a következővel (19 óra 35 perckor) Orsi baba már úszott is a víz alatt… Néhány másodpercig búvárkodott, majd megkaptam, még a vízben. Betakargattak minket, és 1-2 percig így ismerkedtünk, mielőtt Gábor is megfoghatta volna, engem pedig letusoltak, megvizsgáltak. Két pici hámsérülésre kaptam Betadine-os vattát, és már mehettünk is át a másik szülőszobába, hogy átadjuk a helyet a másik, vízben szülni készülő kismamának – így körülbelül 2 óra különbséggel aznap két pici lány érkezett a vízből a vízbe: Orsi és Csenge.
Orsi ma már 2 hetes: szépen eszik, viszonylag sokat alszik (igaz, jellemzően nappal), és a testvérei – velünk együtt - nagyon szeretik.

2 megjegyzés:

Zsuzsi írta...

Elolvastam! Nagyon szép! :)

CsLiKa írta...

Köszi Judit! :-)