2008. december 23., kedd

Célegyenesben

Nagyon tiltakozik a lelkem az ellen, hogy a készülődést versenyfutásként éljem meg, mégis ez a cím ugrott be elsőként, így hát valószínűleg mégis csak ez a helyzet.
Nos, jól állunk, azt hiszem. Az ajándékok ebben a percben is "csomagolódnak", sült mézes is, készült lekvár is, a díszek ellenőrizve, amire kerülnek, az is készen áll (ezt azért csak így körülírva, mert néha gyerekek is olvasnak), a menü elméletben már többször elkészült, és a lakás se disznóól már. Azt nem merném leírni, hogy rend és tisztaság van, de nekünk elég, amit sikerült elérni. Nehéz volt megemésztenem, de végül beláttam, hogy nem fog minden sikerülni, amit elterveztem, amire vágytam. A családi béke, és némi alvás érdekében lemondtam hát két vendégséget, és elfogadtam, hogy a Zsófinak szánt mesekönyv valami más alkalomra készül csak el. (Félő, hogy jövő ilyenkorra, mert az összevásárolt kellékek és díszítőelemek egy része kimondottan karácsonyi...)

A teendők nem fogytak még el (soha nem is fognak), de isteni érzés esténként leülni kicsit, és az ablakdíszek, meg az adventi koszorú gyertyáinak fényében a szentestéről álmodozni... Szinte ez a tél egyetlen értelme (a forró, alkoholos italokon kívül).

Legyen mindenkinek nagyon szép, meghitt karácsonya!

2008. december 19., péntek

A kedvenc karácsonyi történetem

Pontosabban az egyik. És nem is kimondottan karácsonyi, de a mostani túlhajszolt, idegbajos, nemszeretem-programokkal (azt hiszem, ezek a kötelezettségek) telizsúfolt adventi időszakban jó volt újraolvasni... Megosztom Veletek, és ezzel kívánok minden Olvasómnak tényleg békés és meghitt, boldog ünnepet - illetve ünnepre készülődést!

"John Pierpont sikertelen emberként halt meg. 1866-ban, nyolcvanegy évesen kormánytisztviselőként végezte be napjait Washingtonban, lélekhorzsoló személyes kudarcok hosszú sorával a háta mögött. Pedig a dolgok egész jól indultak. A Yale-en végzett - amelynek alapításában nagyapja is segédkezett -, és az oktatást választotta hivatásául. De kudarcot vallott a tanításban. Túl elnéző volt a diákjaival. Így hát próbaképpen a jog világához fordult.
Ügyvédként is kudarcot vallott. Ügyfeleivel túl nagyvonalú volt, az igazságot pedig túlságosan a szívén viselte ahhoz, hogy elvállalja a jól fizető ügyeket. Ezek után felcsapott méteráru-kereskedőnek.
Üzletemberként is kudarcot vallott. Képtelen volt eleget felszámítani portékájáért ahhoz, hogy nyereségre tegyen szert, a hiteleket pedig túlságosan liberálisan kezelte. Közben verseket is írt, és bár kiadták őket, a jogdíj kevés volt a megélhetéshez. Költőként is kudarcot vallott.
Így hát elhatározta, hogy lelkipásztor lesz. Beiratkozott a Harvard Teológiai Fakultására, majd a bostoni Hollis Street Church lelkészévé szentelték. A szesztilalmat támogató, a rabszolgaságot viszont elítélő álláspontja miatt azonban a gyülekezet befolyásos tagjai ellene fordultak, és lemondásra kényszerítették. Lelkipásztorként is kudarcot vallott.
A politika még olyan terepnek látszott, ahol viheti valamire, és a Rabszolgafelszabadítók Pártja meg is választotta Massachusetts állam kormányzójelöltjének. Veszített. Elszántan képviselőnek jelöltette magát a Szabad Föld Párt színeiben. Ismét veszített. Politikusként is kudarcot vallott.
Kitört a polgárháború, és ő káplánnak jelentkezett a 22. Massachuesetts-i Önkéntes Ezredbe. Két héttel később leszerelt, mivel a feladatot túlságosan megerőltetőnek találta az egészségére nézve. Hetvenhat éves volt ekkor. Még a káplánság sem jött össze neki.
Valaki szerzett neki egy huszadrangú állást Washingtonban, a pénzügyminisztérium hátsó traktusában, és élete utolsó öt évét alantas aktatologatással töltötte. De még ebben sem volt valami nagymenő. Nem szívből csinálta. John Pierpont sikertelen emberként halt meg. Semmit sem valósított meg abból, ami lenni vagy amit tenni szeretett volna. Sírját kis emlékkő jelzi a Massachusetts állambeli Cambridge Auburn-hegyi temetőjében. A gránitba vésett szöveg így szól: POETA, PREDICATOR, PHILOSOPHUS, PHILANTHROP.
Ennyi idő múltán az ember bizonygathatná, hogy voltaképpen nem is volt sikertelen. A társadalmi igazság iránti elkötelezettsége, az a vágya, hogy szeretetteli ember legyen, aktív részvétele a kor nagy eseményeiben és az emberi értelembe vetett hite - mindez nem kudarc. Sok minden, amiről azt hitte, vereség, időközben sikerré vált. Az oktatást megreformálták, a jogi eljárásokat tökéletesítették, a hiteltörvényeket módosították, és mindenekelőtt egyszer s mindenkorra eltörölték a rabszolgaságot. Hogy miért mesélem el mindezt? Semmi különös nincs benne. Sok tizenkilencedik századi reformer hasonló életet élt meg - hasonló sikereket és hasonló kudarcokat. John Pierpont egy igen lényeges szempontból mégsem volt sikertelen. Minden évben, december közeledtével az ő sikerét ünnepeljük. Szívünkben egész életünk során emlékezünk rá. Egy dallal.
Nem Jézusról vagy az angyalokról, még csak nem is a Télapóról szól. Egyszerű dal arról, milyen jó suhanni a téli alkonyat hideg, fehér sötétjében, ló vontatta szánon. Baráti társaságban, egész úton nevetve és dalolva. Nem több. De nem is kevesebb. Ez a "Jingle Bells". A szerzője pedig nem más, mint John Pierpont.
Olyan dalt írni, amely a legegyszerűbb örömökről szól, olyan dalt, amelyet világszerte három-négyszáz millió ember ismer -, amely olyasmiről szól, amit sohasem csináltak, de el tudják képzelni -, olyan dalt írni, amelyet felnőtt és gyerek abban a pillanatban el tud dúdolni, amint az első akkord megszólal a zongorán és a lelkében - nos, ez nem nevezhető éppen kudarcnak.
A tél kellős közepén, egy havas délután vetette papírra a sorokat John Pierpont, apró ajándékul családjának, barátainak és a gyülekezetnek. És ekként cselekedve maradandó karácsonyi ajándékot adott, méghozzá a legnemesebb fajtából, nem olyat, amely a fa alá kerül, hanem az öröm láthatatlan, legyőzhetetlen ajándékát."

(részlet Robert Fulghum: Már lángolt, amikor ráfeküdtem c. kötetéből)

2008. december 18., csütörtök

Khm...

Zsófi (élve az apja által felkínált, pontosabban otthagyott lehetőséggel) olvas a vécén. Mikor mit... Ha nincs ott könyv, akkor bizony addig óbégat, míg nem kap valamit, ha van, akkor azt olvassa, ami épp ott van. Most a Brian élete van ott. És azt mondja, tetszik neki. Emlékezteti arra, amit a Mikulás hozott: az a könyv Jézus születését mesélte el az állatok szemszögéből. Ha belegondolok, tulajdonképpen ez is.

Arra a kérdésre, melyik könyv a jobb, még nem tud felelősen válaszolni. Azt mondta, megmondja, ha végzett a Brian életével, addig honnan tudja...?!

2008. december 17., szerda

Csak képek...

... a legutóbbi koncertről...





2008. december 16., kedd

Rendhagyó reggel

A reggeleink általában a következő mederben folynak:
6:40-kor kelek. Ha számításba veszem, hogy Ákos már éjjel a mi ágyunkban köt ki, aztán kisebb-nagyobb megszakításokkal rajtam tanyázik, Zsófi pedig minden éjjel kétszer ébreszt fel (először azt tudakolja, elmúlt-e éjfél, hogy kinyithassa az adventi naptár soron következő ablakocskáját, másodszor azt, hogy betársulhat-e negyediknek a közös alvásba), valamint azt, hogy Gábor fél hat és fél hét közt megcirógat, és közli, hogy dolgozni megy, hát igazából nem is tudnám megmondani, mikor kelek. Úgy fél egy és fél három közt valamikor, utána már csak bóbiskolok. És persze éjfél előtt ritkán fekszem le.
Ja, ezt nem panasznak szántam! Kis alvásigényem dacára is fáradt vagyok ugyan, de én szoktattam így a gyerekeimet, és a férjemet is: elaludni mindenkinek a saját ágyában kell (szélsőséges esetben, mint pl. Megasztár-drukkolás) a kanapén, de éjjel bármikor átjöhetnek, ha szükségét érzik, ahhoz pedig ragaszkodom, hogy Gábor elköszönjön hajnalban.
Szóval felkelek, kikészítem Zsófi ruháit. Nagy ritkán sikerül ezt este abszolválnom, de akkor se vagyunk sokkal előrébb, mert lépten-nyomon megvétózza a döntéseimet. Hogy mennyire adok teret ennek, az attól függ, hánykor sikerült rávennem, hogy felkeljen: ha 7 előtt, akkor választhat új bugyit/zoknit/trikót/pólót/sapkát/kesztyűt/akármit, ha szorít minket az idő, akkor szimplán közlöm (nos, általában nem túl halkan), hogy mehet a sóhivatalba, vagy ne nézzen ma tükörbe. Azt nyilván mondanom se kell, hogy az épp rühellt ruhadarab tegnapelőtt még a kedvence volt…
Ha jut rá időm, pisilek, megmosakszom, majd kávét főzök (inni többnyire nem tudok belőle indulás előtt, így ez sokszor elmarad), aztán berakom Zsófi tízóraiját és innivalóját. Ekkorra általában utánam somfordál Ákos, vagy kómásan, és akkor vehetem őt is a nyakamba, vagy vigyorgósan, és akkor ezért veszem fel. Akárhogy is, nekem már ilyen nehezített körülmények közt kell ruhát találnom magamnak… (És: ha eddig nem jutottam el vécére, már nem is fogok.) Együtt keltjük Zsófit: tréfás dalokkal, néha ébresztő rap-pel sokkoljuk, miközben Ákos már a hátán ül, vagy simogatás címén a haját rángatja. Mivel az ébredés többnyire nem a legvidámabb pillanata Zsófi napjának, igyekszem azt tőlem telhetően megkönnyíteni, aztán valami furfanggal rábírni az öltözésre (hm… a furfang versenyzésre biztatás, durvább esetben megvesztegetés, vészhelyzetben fenyegetőzés). Míg Zsófi öltözik, én gatyába rázom Ákost, aztán magamat, de csak amennyire muszáj (ennek is vannak fokozatai, de inkább nem részletezem, hátha kiábrándultok). Tulajdonképpen a lényeg az, hogy legyen rajtunk az időjárási viszonyoknak megfelelő ruha, amit senki nem hányt össze, és már útra készek is vagyunk. Fésülködni, fogat mosni ezen a korai órán nagyjából csak Zsófi szokott, de neki muszáj is, hogy érvényesülni tudjon, mi meg úgyis itthon vagyunk fél órán belül.
Ezek után már csak a „Miért ezt a kabátot vegyem?”, „Hol a kesztyűm?”, „Miért nem vihetem be az összes Annapetiésgergőt?” című műsorszámokon (vagy ezekhez nagyon hasonlókon) kell átlendülnünk, és indulhatunk is. A zűr nagyjából idáig tart, aztán már jót beszélgetve sietünk az iskolába (nevelési célzattal szigorúan gyalog, ha az időjárás engedi), és én is maximum ötször jegyzem meg a 10-12 perces út alatt, hogy „Siessünk, mert késésben vagyunk!”.
Hm… Most jut eszembe, hogy a cím „Rendhagyó reggel”! Ja, igen, arról akartam mesélni, amikor Zsófit az osztálytársáék fuvarozták reggel az iskolába. Hát, az egész másképp zajlott: kicsit kevésbé kapkodósan, vita nélkül, és Ákos is csak később kapott tiszta pelenkát meg nappali ruhát. Nem volt sürgetés, ittam kávét (igen, pisiltem is), de valahogy mégis hiányzott a reggeli utcán-caplatás, a beszélgetés, na meg az iskola kapujában a búcsúzkodás…

2008. december 9., kedd

Epizód

A Grace klinika mai része kapcsán (igen, nézek pár sorozatot) azon gondolkoztam, ki kicsoda mások (konkrétan idegen emberek) történetében. És erről eszembe jutott a ma délutánunk.

Korábban mentem Zsófiért az iskolába, és hazafelé egy nehezen botorkáló, csomagokat cipelő bácsira lettem figyelmes. Igazság szerint kikerültem a babakocsival, mert épp egy házfalnak támaszkodva ácsorgott a járda nagy részét elfoglalva, és kicsit bosszús is voltam emiatt, mert le kellett tolnom Ákost az úttestre, hogy továbbmehessünk. Megtettünk még vagy 50 métert, közben vissza-visszanézve, később, már a lakótelep széléről figyeltük a bácsit, majd úgy döntöttem, visszamegyünk. Nem tudtam eldönteni, rosszul van-e, szédül-e, vagy csak nehezen közlekedik, de úgy gondoltam, mindegy is, mi miatt, láthatóan nem boldogul a szatyrokkal. Zsófi nem nagyon értette, mit akarok, és ez csak megerősített abban a hitben, hogy meg kell kérdeznem, segíthetünk-e. Az ember olyan zavarodott és tétova ilyenkor, és annyira könnyen elmegy bajban lévő idegenek mellett – gondoltam, egy gyereknek az csak hasznára válhat, ha látja, hogy igenis meg lehet kérdezni hasonló esetekben, hogy tehetünk-e valamit. Nos, ez végül túl jól sikerült, ugyanis (szokásomhoz híven) hagytam magam sodorni az események által, így segítettünk hazacipelni a cuccokat, kiderült, hogy a babakocsi járókeretnek is kiváló, és szereztünk egy kellemes órát magunknak, meg egy magányos idős embernek. Zsófi annyi cukorkát zsebelt be, amennyit még életében összesen nem evett meg, plusz egy tábla csokit, meg egy zacskónyi sós perecet, én kénytelen voltam bűnrossz, édesítős tonikot inni, ezenkívül kaptam még két almát, meg egy zacskó dióbelet is. Legjobban annak örültem, hogy Zsófi hazafelé azt mondta, nagyon szívesen jönne máskor is a bácsihoz, holott először igencsak idegenkedett a gondolattól, hogy bármiféle kapcsolatba is kerüljünk vele.

Elhangzott persze, hogy szívesen látott vendégek vagyunk ezentúl bármikor, és az én agyamon is átfutott, hogy semmibe sem kerülne bevásárolni időnként a bácsinak, de nem beszéltünk meg semmi konkrétumot. Talán egy értékes, tanulságos kapcsolat lehetőségét kaptam és dobtam el ma délután, nem tudom… Én tényleg úgy értékelem, hogy olyan epizódszereplők voltunk egymás életében, akire jó visszaemlékezni.

2008. december 6., szombat

Reggeli párbeszéd

(DZ-nek ajánlva, ő tudni fogja, miért...)


Zsófival ülünk a kanapén. Illetve én ülök, ő (szokás szerint) folyamatosan ugrál, de legalábbis mocorog - ha pontos akarok lenni, ülve ugrál. Egyik kézzel a kávésbögrébe kapaszkodom, másikban a Zsófinak feleslegesen készített vajaskiflit fogom (mondanom se kell talán, hogy emiatt vert fel hajnalok hajnalán, aztán persze mégse kérte). Próbálom felidézni, mi a fenét álmodtam, mert már csak az rémlik, hogy nagyon nem volt kedvemre az ébredés, miközben Zsófi mutató- és hüvelykujjával kört formázva ezt hajtogatja:

- Anya, nézd, nézd anya, itt egy élő szemgolyó, nézd, egy szemgolyó, anya, kéne nekem még egy szemgolyó, a sajátom nem fér be ide, anya, kell egy szemgolyó, nézd, itt egy élő szemgolyó, a szemgolyó azt mondja, hogy...

Erre én, vigyázva, hogy a kávé mégse boruljon az ölembe a heves szemgolyózás közben:

- Egy kis ideig most ne terheljük egymást a gondolatainkkal...

2008. december 3., szerda

Kis éji panasz...

Szeretnék rendet látni magam körül a lakásban. Ne heverjenek ruhák, könyvek, játékok szanaszét, és ne legyen mindenhova frissen mosott ágynemű teregetve. A paplanon viszont lehetne huzat...

Örülnék, ha Zsófi maradéktalanul jól érezné magát az iskolában, és nem történne minden héten legalább egy olyan dolog, ami kedvét szegi, vagy ami miatt szívem szerint azt mondanám neki, hogy ne foglalkozzon a tanító nénivel, mert az egy... (Persze igyekszem nem mondani ilyesmit - egyelőre.)

Jó lenne pihenni. Lábat lógatni, órákig ázni a kádban, aztán sorozatokat vagy karácsonyi filmeket nézni dvd-n, míg az agyam ki nem csordogál a fülemen. Vagy amíg el nem telek grillfűszeres chips-szel (amit hetek óta meg akarok kóstolni, csak aztán mindig győz a rendesebbik énem).

Szeretnék Ákos pelenkájában normális halmazállapotú dolgokat találni. Ami folyékony, az legyen láthatatlan, a többi meg szilárd, vagy legalább pépes. De ne abban ázzon minden, naponta 4-6-8 alkalommal...

Vágyom arra, hogy végre testközelbe jöjjön a karácsony! Azt terveztem, hogy ilyenkorra már megsülnek az első adag kekszek, sütemények, mézesek, készülnek a lekvárok, likőrök - ehhez képest még a napi egyszeri meleg étel elkészítése is komoly kihívást jelent.

Örülnék, ha Gábor karja rendbe jönne. Ha ez nem is megy egyik pillanatról a másikra, legalább lábadozhatna itthon! De ha nem dolgozik, nincs pénz, sajnos náluk ez a szabály. Nem akarom, hogy végleg tönkretegye az ízületeit.

Szeretnék dúla lenni. Olyan, aki szülésközelben van, vagy legalább kismamákkal-kisbabákkal foglalkozik, nem csak adminisztrál...

(Ahogy így elnézem, ez akár kívánságlista is lehetne.)

2008. december 2., kedd

Ki tudja...

... hol vannak a varjak nyáron???

2008. december 1., hétfő

Kihagytam...

Noha még mindig küzdünk a vírussal, ígérem, ez lesz az utolsó hányós momentum, amit megosztok Veletek, de nem bírom nem leírni:

Nagyon szeretem a tarhonyát. Olyannyira, hogy amikor Zsófiék óvodai étlapján megpillantottam, rendszeresen vicceltem azzal, hogy nem is megyek dolgozni, maradok ebédig, délutánonként pedig megkérdeztem, nem hozott-e haza véletlenül egy adagot nekem a kabátzsebében (a másik hasonló nagy kedvenc a paradicsomos káposzta)...

Nem csoda hát, hogy péntek este, a vécé felett görnyedve Zsófi azt mondta Gábornak: "Na, anya biztos szomorú lesz, hogy kihányom a tarhonyát!". Illetve miket beszélek?! Valahol mégis csoda, mert én ugyan nem voltam vicces kedvemben egyszer sem, míg a hideg porcelánt ölelgettem...