2008. december 19., péntek

A kedvenc karácsonyi történetem

Pontosabban az egyik. És nem is kimondottan karácsonyi, de a mostani túlhajszolt, idegbajos, nemszeretem-programokkal (azt hiszem, ezek a kötelezettségek) telizsúfolt adventi időszakban jó volt újraolvasni... Megosztom Veletek, és ezzel kívánok minden Olvasómnak tényleg békés és meghitt, boldog ünnepet - illetve ünnepre készülődést!

"John Pierpont sikertelen emberként halt meg. 1866-ban, nyolcvanegy évesen kormánytisztviselőként végezte be napjait Washingtonban, lélekhorzsoló személyes kudarcok hosszú sorával a háta mögött. Pedig a dolgok egész jól indultak. A Yale-en végzett - amelynek alapításában nagyapja is segédkezett -, és az oktatást választotta hivatásául. De kudarcot vallott a tanításban. Túl elnéző volt a diákjaival. Így hát próbaképpen a jog világához fordult.
Ügyvédként is kudarcot vallott. Ügyfeleivel túl nagyvonalú volt, az igazságot pedig túlságosan a szívén viselte ahhoz, hogy elvállalja a jól fizető ügyeket. Ezek után felcsapott méteráru-kereskedőnek.
Üzletemberként is kudarcot vallott. Képtelen volt eleget felszámítani portékájáért ahhoz, hogy nyereségre tegyen szert, a hiteleket pedig túlságosan liberálisan kezelte. Közben verseket is írt, és bár kiadták őket, a jogdíj kevés volt a megélhetéshez. Költőként is kudarcot vallott.
Így hát elhatározta, hogy lelkipásztor lesz. Beiratkozott a Harvard Teológiai Fakultására, majd a bostoni Hollis Street Church lelkészévé szentelték. A szesztilalmat támogató, a rabszolgaságot viszont elítélő álláspontja miatt azonban a gyülekezet befolyásos tagjai ellene fordultak, és lemondásra kényszerítették. Lelkipásztorként is kudarcot vallott.
A politika még olyan terepnek látszott, ahol viheti valamire, és a Rabszolgafelszabadítók Pártja meg is választotta Massachusetts állam kormányzójelöltjének. Veszített. Elszántan képviselőnek jelöltette magát a Szabad Föld Párt színeiben. Ismét veszített. Politikusként is kudarcot vallott.
Kitört a polgárháború, és ő káplánnak jelentkezett a 22. Massachuesetts-i Önkéntes Ezredbe. Két héttel később leszerelt, mivel a feladatot túlságosan megerőltetőnek találta az egészségére nézve. Hetvenhat éves volt ekkor. Még a káplánság sem jött össze neki.
Valaki szerzett neki egy huszadrangú állást Washingtonban, a pénzügyminisztérium hátsó traktusában, és élete utolsó öt évét alantas aktatologatással töltötte. De még ebben sem volt valami nagymenő. Nem szívből csinálta. John Pierpont sikertelen emberként halt meg. Semmit sem valósított meg abból, ami lenni vagy amit tenni szeretett volna. Sírját kis emlékkő jelzi a Massachusetts állambeli Cambridge Auburn-hegyi temetőjében. A gránitba vésett szöveg így szól: POETA, PREDICATOR, PHILOSOPHUS, PHILANTHROP.
Ennyi idő múltán az ember bizonygathatná, hogy voltaképpen nem is volt sikertelen. A társadalmi igazság iránti elkötelezettsége, az a vágya, hogy szeretetteli ember legyen, aktív részvétele a kor nagy eseményeiben és az emberi értelembe vetett hite - mindez nem kudarc. Sok minden, amiről azt hitte, vereség, időközben sikerré vált. Az oktatást megreformálták, a jogi eljárásokat tökéletesítették, a hiteltörvényeket módosították, és mindenekelőtt egyszer s mindenkorra eltörölték a rabszolgaságot. Hogy miért mesélem el mindezt? Semmi különös nincs benne. Sok tizenkilencedik századi reformer hasonló életet élt meg - hasonló sikereket és hasonló kudarcokat. John Pierpont egy igen lényeges szempontból mégsem volt sikertelen. Minden évben, december közeledtével az ő sikerét ünnepeljük. Szívünkben egész életünk során emlékezünk rá. Egy dallal.
Nem Jézusról vagy az angyalokról, még csak nem is a Télapóról szól. Egyszerű dal arról, milyen jó suhanni a téli alkonyat hideg, fehér sötétjében, ló vontatta szánon. Baráti társaságban, egész úton nevetve és dalolva. Nem több. De nem is kevesebb. Ez a "Jingle Bells". A szerzője pedig nem más, mint John Pierpont.
Olyan dalt írni, amely a legegyszerűbb örömökről szól, olyan dalt, amelyet világszerte három-négyszáz millió ember ismer -, amely olyasmiről szól, amit sohasem csináltak, de el tudják képzelni -, olyan dalt írni, amelyet felnőtt és gyerek abban a pillanatban el tud dúdolni, amint az első akkord megszólal a zongorán és a lelkében - nos, ez nem nevezhető éppen kudarcnak.
A tél kellős közepén, egy havas délután vetette papírra a sorokat John Pierpont, apró ajándékul családjának, barátainak és a gyülekezetnek. És ekként cselekedve maradandó karácsonyi ajándékot adott, méghozzá a legnemesebb fajtából, nem olyat, amely a fa alá kerül, hanem az öröm láthatatlan, legyőzhetetlen ajándékát."

(részlet Robert Fulghum: Már lángolt, amikor ráfeküdtem c. kötetéből)

3 megjegyzés:

Évi írta...

Köszönöm, ez jól esett, így éjnek évadján:)

Zsuzsi írta...

Ez szép volt! Kár, hogy szegény fickó minderről mit sem tud. Zsu

HJuice írta...

Zsu, már megint olyan realista vagy...!
(És persze igazad van, mint mindig. :D )