Vakáció

Most már igen hosszúra nyúlt, hol tartalmas, hol parttalan vitát olvasok egy internetes fórumon arról, hogy annak a gyereknek, akinek az anyukája otthon van (munkanélküliként, gyeden, gyesen, akárhogy), nyáron hol is a „helye”: az óvodában, ahol esetleg összevont csoport van, idegen gyerekekkel, óvónőkkel, vagy mindenképpen a szülővel és az esetleges kistestvérrel. Ez így elsőre hülye kérdésnek is tűnhet, de azért vannak érvek pro és kontra. Sokak szerint hadd menjen oviba a gyerek, ha azt élvezi, mások viszont úgy gondolják, egy "igazi" anya mellől épeszű gyerek dehogy is vágyhat az óvodai társaságra, mi az, hogy valaki nem bírja ellátni és tartalmasan szórakoztatni egyszerre a két gyerekét - a különböző neveltetésű és habitusú anyatípusok ismét összecsaptak tehát, és megint egymást szidják, holott feltételezhetően mind jót akarnak a gyereküknek...

Én úgy gondoltam még a hónap elején, hogy mindenkinek jobb, ha Zsófi a délelőttöket továbbra is az oviban tölti, hiszen így biztos levegőzik, az egész évben megszokott társasággal játszik, megmarad a rendszeresség az életében, és az a néhány óra (mondjuk kilenctől fél egyig) nekem is jól jön kettesben Ákossal, az ebédről már nem is beszélve – mivel én 90 naposozom, magamnak nem, vagy „furcsákat” főzök, Ákos babakajákat eszik (nem feltétlenül üvegest, de akkor is valami babáknak valót, amit Zsófi nem gyűrne le), és Gábor életmódja miatt nálunk többnyire este van a főétkezés. Szerettem volna azt is, ha a nyári szünet után Zsófi még egy kis időt az óvodában tölt, legfőképp a gyerektársaság miatt, és az utolsó napok érzéséért. Sajnos lecsúsztunk az ebédbefizetésről, így már nem megy többet, és ezt tényleg az „utolsó nap” élménye miatt bánom, mert úgy gondoltam, a búcsúzásnak jó lenne megadni a módját, időt szánva arra, hogy átérezze (kiélvezze?), milyen lezárni valamit, és elindulni valami új, izgalmas világ felé.

Hogy itthon van velünk, az néha fárasztó ugyan, de alapvetően örülök neki, mert hihetetlen megnyilvánulásai vannak, nagyon édesen eljátszik Ákossal (persze csak ha úri kedve úgy diktálja), szóval ezek mellett eltörpül, hogy főznöm kell neki, és hogy egész nap csak mondja, mondja…
Mostanában néha kifejezetten anyáskodó! A múltkor hazafelé jöttünk ketten (nagyon ritka pillanat!), és egy bogár szállt a szemembe. Egy januári retinasérülés óta, ami még mindig nem gyógyult meg teljesen, elég hisztis vagyok a szememre (szerintem okkal), így aztán félpercenként nézettem meg Zsófival, hogy sikerült-e kipislognom azt a kis fekete izét, mire ő: „Még mindig ott van, de ne piszkáld, majd otthon tükör előtt kiszeded, addig bírd ki, most már mindjárt hazaérünk!” Egy másik alkalommal csomósra sikerült a tejbegríz, és amikor már nem tudtam jobban szétnyomkodni a kis gombócokat, azt mondta: „Ne izgulj anya, te mindent megtettél, jó lesz így is!”
Amikor ilyeneket mond, vagy ha azt ecseteli, hogyan, mivel készül a közelgő házassági évfordulónkra, illetve a szülinapokra (lesz most jó pár), hát nem bánom azt a délelőtti 3-4 órát. Persze azért néha felsóhajtok, hogy miért is nem az ovis barátaival énekeltet szülinapos dalokat a felfújható kardszárnyú delfinnek, és miért nem a dadus néni süti a delfin születésnapi meglepetés-reggelijét (ami mellesleg pirított halrudacskákból, valamint sós tengervízből állt, és láthatatlanul jól sikerült)…