A karomban álmodik...

Komárom óta zűrösen telnek a napjaink. A gond már anyuéknál elkezdődött: Ákos napirendje a sok jövés-menés, a szokatlan hely, az idegen arcok miatt totálisan felborult, erre rásegít a fogzás is, és úgy láttam, mintha a személyisége is megváltozott volna – a mindig, mindenkire mosolygó, huncut kis csibészből rémült, folyton belém bújó, sokat síró, igazi „baba” lett. Már negyedik napja vagyunk itthon, de a helyzet még mindig ugyanaz: a legkisebb sikertelenség is türelmetlen sírást eredményez, a fáradtság szinte állandósult, az alvás mégse megy – az egész napunk csak sírás, feszengés, nyávogás, bújás, cici, ringatás, majd néhány percnyi ájult állapot után sírva ébredés körforgásában telik. Éjjel már arra gondoltunk, azt is hatalmas kegyként értékelnénk, ha egyetlen órát alhatnánk megszakítás nélkül, mert még ez sem adatott meg. Miközben Ákost ringattam, hitetlenkedve gondoltam a féléves kora előtti időszakra, amikor csak elvétve igényelt engem este fél kilenc, és reggel fél hét között…
És aztán olyasmi történt, amit féléves kora előtt épp emiatt sose láttam (és azóta is ritkán): elmosolyodott, majd nevetni kezdett, ott, a karomban, álmában. Félholt voltam, rettenetesen fázott a lábam, mégse bírtam letenni még jó sokáig – kiélveztem, hogy végre nem fél, nem feszült, nem dühös… Mert lehetek bármilyen fáradt, a legfőbb gondom mégis az, hogy Ákos mostanában nem érzi jól magát. Reméljük, csak átmenetileg.