Szülői értekezlet

Szó szerint, és átvitt értelemben is…

Szó szerint azért, mert megvolt a leendő elsősök szüleinek tartott első szülői értekezlet. Elhívtam Gábort is, több szem többet lát-alapon, hátha ő segít felfedezni a szabad iskolaválasztás alkalmából számunkra kiutalt tanítónő pozitív vonásait is. Nem szeretnék előreszaladni a történetben, de maradjunk annyiban, hogy nem jártunk sikerrel.
Nem túlzok, ha azt állítom, hogy a szülői értekezlet fénypontja a beszerzendő iskolaszerek listája volt, noha kétségtelenül fájni fog ez a pénztárcánknak. Mégis ez volt az egyetlen olyan fázisa a másfél órás összejövetelnek, ahol érezhető közelségbe került az iskolakezdés, és amikor megfogott a készülődés jóleső izgatottsága.
Napok teltek el a szülői óta, és én csak most írok róla, mert azt akartam, hogy letisztuljon valamelyest az élmény, hogy ocsúdjak kicsit a letaglózott állapotból, és objektíven tudjam megfogalmazni, amit gondolok.
Először is azt gondolom (jaj, de népszerű fordulat ez mostanság, kiváltképp politikusok szájából, igaz?), nem szerencsés a szülőkkel való ismerkedést rögtön rosszindulattal indítani, márpedig nekünk ebből kijutott bőven. Megtudtuk például, hogy a Házirendet otthon nem kiskapu-keresgélő alapállásból kéretik tanulmányozni, annak ugyanis minden bötűje szentírás! Aztán: beszélgessünk a gyerekünkkel – ha eddig ez nem is volt szokás otthon, legalább most vezessük be, hogy az iskola kapuját szeptemberben már ne antiszociális Mauglik lépjék át (bár ha így történne, majd ők nyesegetik a kölköket, hogy széééép egyformák legyenek). Egy iskolás gyereknek TUDNIA KELL köszönni, bemutatkozni, lakcímét elmondani, testvéreit felsorolni, késsel-villával szintidőn belül, mégis kulturáltan étkezni, valamint HALLGATNI. Ha nem, hát jön a metszőolló, gondolom. Ha nem akarjuk, hogy szegény napközis pedagógust elbocsássák, gyerekeink pedig mondjuk a negyedikes napközisekkel senyvedjenek egy tanteremben egész délután, akkor írassuk be napközibe a csemetét. De ha ezt megtettük (vagy nem tettük), nincs ám „jaj, meggondoltam magam”, illetve az sem működik, hogy csak úgy beállít kedves anyuka a porontyáért mondjuk fél háromkor! Háromnegyed négy előtt csak nagyon kivételes esetben vihető el a gyerek a napköziből, szóval ha nem vagyunk elég befolyásosak ahhoz, hogy naponta-kétnaponta produkáljunk bombariadót, atomtámadást, népfelkelést vagy földrengést, csak hogy Zsófit korábban hazavihessük, hát ezen is bőven van még mit átgondolni.
Szó volt róla a bemutató órák alkalmával, hogy augusztus végén egy napközis tábor keretében a gyerekek megismerkedhetnek egymással, így szeptemberben már nem csupa idegen arc közé kell beülni a padba. Én ezt nagyon kedves, gyerekbarát gesztusként értékeltem akkor. Mivel nem jelentkezett az iskolába „csak” 27 gyerek, ezt a tábort jó eséllyel nem rendezik meg – ennyit erről.
Voltak még szurkapiszkák (könyörgő hangnemben lettünk pl. felszólítva arra, hogy törődjünk már a gyerekünkkel délutánonként, hisz mégis csak a mi gyerekünk, illetve közölték, hogy az nem járja, hogy mindenkinek vannak jogai, csak a pedagógusoknak nincsenek), de ezeket én is igyekszem inkább elfelejteni szeptemberig. A legviccesebb momentum pedig az volt, amikor megkértek minket, hogy feltétlenül adjunk meg egy vezetékes telefonszámot, amin utolérhetnek minket majd vészhelyzetben, ők ugyanis nem tudnak mobilszámokat hívogatni az iskolából – mindezt a 21. században…! Elképzeltük, ahogy egy esetleges hasmenésre vagy kéztörésre gondolva beköttetjük most gyorsan a matáv-os (oké, tudom, hogy ilyen már nincs, szóval tékomos, júpíszís, akármilyen) vezetékes telefont, csak mert Rozika néni másképp nem hív fel minket, ha Zsófi fejest ugrik a bordásfalról – még szép piros telefonkészüléket is vizionáltunk mellé, ami egy íróasztalon áll majd, jelképezve az állandó forródrótos kapcsolatot AZ ISKOLÁVAL. Igen ám, de ki fogja őrizni??? Vagy ugorjunk vissza kb. 30 évet az időben, és adjuk meg az egyetlen, telefonnal bíró szomszéd koordinátáit, aki aztán majd loholva értesít, ha bármi történik? Tanácstalanok vagyunk!
Igen, sarkítottam most kicsit, tény, de ha figyelembe vesszük, mennyi negatív részletet nem ecseteltem (kezdve a tanító néni jellemrajzával), szerintem nagyjából korrekt voltam. Zsófi várja az iskolát, neki szimpatikus ez a tanító néni, ez a lényeg. És hogy 1-2 éven belül költözünk.

Átvitt értelemben pedig azért állja meg ez a cím a helyét, mert Ákosról is lenne mit írnom! Elsősorban szülőknek, még inkább olyanoknak, akiknek hasonló korú gyermekük van, vagy akik (minimum) kétgyerekesek. Persze szól ez mindenki másnak is, hiszen kommenteket úgyse nagyon kapok majd, de ha telefonon, e-mail-ben, netán személyesen reagáltok, az is nagyon-nagyon jó lesz!
Szóval elméletben tudom, hogy a gyerekeket nem hasonlítgatjuk egymáshoz, csak ezt igen nehéz kivitelezni, mert ha az ember azt mondja, hogy jéééé, a nagyobbiknak 7 hónaposan jött a foga, a kicsinek meg 9 hónaposan, ez ugye még nem bűn. És innen már észrevétlenül is átcsúszik a gyarló szülő abba, hogy a nagy ennyi idősen már ezt csinált, azt csinált, a kicsi bezzeg még sehol se tart…
Nem szeretnék ilyen lenni! De akaratlanul is elrágódom azon, hogy míg Zsófinak 10 hónaposan már szókincse volt, Ákosnál annak is örülnék, ha azt látnám, hogy legalább megért bizonyos szavakat. És nem gondolok én Ákosról semmi rosszat, csak bűntudatom van, mert a kettőjük közt lévő fejlődési különbségeket inkább az időhiányra, a foglalkozás hiányára vezetem vissza. Nyilván vannak egyéniségből, habitusból fakadó eltérések is, az pedig ősrégi, közhelyszerű megfigyelés, hogy a fiúk később kezdenek pl. beszélni, na meg 10 és fél hónaposan abszolút semmiről nem vagyunk lekésve, szóval nem az a problémám, hogy Ákos még nem szaval Pilinszkyt, dehogy… Sokkal inkább az, hogy mindent tép, mindennel csapkod, mindent széthajigál játék címén, és ha elveszek tőle bármit is, éktelen bömbölésbe kezd – az ilyen megnyilvánulásokban látom a célzottan vele való foglalkozás hiányát. Sokan azt mondják, hogy csak más egyéniség, meg azt, hogy fiú, de én ebbe nem tudok beletörődni! Ugyanakkor kedves, barátságos, bújós is, de néha tényleg kétségbe esem, amikor azt látom, hogy nem köti le semmi, és simán a fejemhez vágja azt a játékot, amit egy perccel korábban még elszántan igyekezett megszerezni.
Van ugye az a közszájon forgó „bölcsesség” (talán nevezzük inkább megfigyelésnek), hogy az első gyereknél az ember fertőtleníti a földre esett cumit, a másodiknál lenyalja, a harmadiknál a kutyával hozatja vissza – vajon törvényszerű ez? És ha igen, rendben is van ez így? Csak mert bizonyos tekintetben valami hasonlót tapasztalok nálunk, de én ettől egyáltalán nem érzem jól magam.