Összességében nézve rég zártunk ilyen eredményes hetet! Tele pozitív hírekkel (esküvő, babahír, melyekhez külön-külön gratuláltam már az érintetteknek, de ezt nem lehet elégszer megtenni!), szombaton pedig egy olyan megbeszélésen vehettem részt dúlatársaimmal, mely reményeink szerint tényleg előrébb viszi majd az egyesületet. Pénteken a jogosítványom is megjött végre, így a szombati megbeszélésre menet már fel is avathattam azt – megjártam Kispestről a belvárost oda-vissza (hazafelé „kis” kerülővel az M0-áson Soroksáron át, hogy ezt a terepet is gyakorolhassam). Nagyjából elégedett lehetek a teljesítményemmel, mert csak egyvalaki dudált rám, ami így pesti viszonylatban jónak számít… De azért egyedül még nem mernék elindulni.
Mivel a szombati esküvőre, illetve az azt követő bulira nem tudtunk elmenni, Eszter és a leendő férje (miközben e sorokat írom, már férje) meglátogattak minket péntek este. Persze Ákos volt a főszereplő, aki először kicsit megilletődött a neki idegen arcok láttán, de aztán hosszas, kitartó munkával (Eszter még az ujjait is beáldozta a fogzással küzdő kisördög kedvéért) sikerült összebarátkoznia a vendégekkel – talán jobban is, mint nekünk, amit sajnálok, mert Aykan igazán rokonszenves volt. Bízom benne, hogy azért nem szenvedett nálunk/tőlünk olyan nagyon annak ellenére, hogy nemigen tudtunk beszélgetni.
A Valentin-nappal kapcsolatos eszmefuttatásom után úgy lett volna fair, ha leírom, mi hogy ünnepeltünk, de maradjunk annyiban, hogy burleszk-szerűen… Innen is üzenem a nagyszülőknek és mindenkinek, aki bármilyen szinten is érdekelt a gyerekeink őrzésében akár alkalomszerűen is, hogy szívesen vacsoráznék a férjemmel valamikor a nem túl távoli jövőben úgy is, hogy közben senki nem próbálja a konyha padlóján csúszva-mászva felborítani a szemetest, és senki nem követeli kétpercenként, hogy koccintsak vele, majd töltsem újra tejjel a borospoharát…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése