Vártam a végét

Mármint a hétnek, de látom, ezzel együtt a hónap vége is eljött. Valahogy nem bánom!
És hipp-hopp eltelt ez a hét is újabb bejegyzés nélkül...

Az elmúlt napokban többször is erősen vágytam a szinglilétre. Na jó, egy óra magánnyal is kiegyeztem volna néha már! Nagyon kéne az idegeimnek, a testemnek, az agyamnak egy kis ernyedtség, egy kis nyugalom: a tudat, hogy nem kell készenlétben állnom, nem kell arra számítanom, hogy a következő percben felsír valaki, vagy hogy képzeletbeli barátok végeláthatatlan történeteit kell elképzelnem.
Eljátszottam a gondolattal, mihez kezdenék, ha egy hétre szingli lennék. Nos, az első két napot mindenképpen alvással tölteném. Harmadnap bekapcsolnám a tévét, és a kanapén bóbiskolnék tovább. A negyedik napon emberi külsőt öltenék (hosszas fürdés arcpakolással, ezzel-azzal), és talán elmennék színházba, vagy moziba. Az ötödik napon kiganéznám a lakást, aztán bevásárolnék. A hatodik napot barátokkal tölteném, a hetediken pedig már csak a család után sóvárognék, és várnám, hogy vége legyen az egyedüllétnek.
Tegyük hozzá, ez az internet nélküli verzió! Mert ha van netem, a hét nagy részét valószínűleg a gép előtt töltöm, zombiként.

Holnapra kirándulást terveztünk (bízunk benne, hogy nem kell programot változtatni az időjárás miatt), estére pedig kimenőm van. Emőke meghívására a dúlaképzésükre megyek, és talán mesélek kicsit a tapasztalataimról a leendő dúláknak. Nagyon várom a találkozást! Vasárnapra pedig be lett ígérve nekem 2-3 óra szingliség! Szerintem ezek fényében már érthető a mai bejegyzésem címe...