Újra beszámolóval kezdek, noha napközben sokkal érdekesebb témákról fogalmazgatok bejegyzést…
Szombatra kirándulást terveztünk ugyebár, és annyira eltökéltek voltunk, hogy meg se hallgattuk az időjárásjelentést, inkább bíztunk abban, hogy a pénteken jött rossz idő szombat reggelre majd hipp-hopp eltűnik. És bár ez nem történt meg, sőt, a helyzet rosszabbodni látszott, mi azért optimistán elindultunk. Mondanom se kell, hogy az autóból végül ki se szálltunk (na jó, Zsófi megnézte a Dunát), viszont vezettem jó két órát szakadó esőben, és rutint szereztem abban is, hogy férjünk el tolatva egy gyalogútnak is csak jóindulattal nevezhető aszfaltcsíkon, aminek a két oldalán autók parkolnak, mindezt persze hegymenetben (aki még nem jött volna rá, Szentendrén jártunk). Számtalan kis utcát bejártunk ezzel a technikával (az elején egyik se volt zsákutcaként jelölve, ám végighajtva rajtuk, végül szinte mind annak bizonyult), míg végre kitaláltunk a főútra, hogy hazajöhessünk. A délutánt itthon töltöttük, kivéve azt az egy órát, amikor lecsapott Emma, de miért is úsztuk volna meg izgalmak nélkül?
A vasárnap az első saját készítésű pizzám miatt kap helyet a blogban – ha nem loptam volna a receptet, közzé is tenném! Nagyon-nagyon finom lett, pedig féltem, hogy a tészta nem sikerül majd (nincs igazán nagy gyakorlatom a kelt tészták sütése terén).
Délutánra a család másik fele rokonlátogatóba ment, ahol is házi készítésű pizzával várták őket.
Én addig megnéztem egy sáskajárásról szóló tipikus amerikai katasztrófafilmet (épp az kezdődött), közben teregettem, ruhákat válogattam, a reklámok alatt pedig mosogattam. Próbáltam szunyókálni is, ha már egyszer megadatott a lehetőség, de persze nem ment! Fixíroztam az órát, fehérítőbe áztattam a pincéből felkerült régi gyerekruhákat, aztán elkezdtem nézni az egyik kedvenc filmemet (Keserű méz), abban a biztos tudatban, hogy a feléig se jutok majd. Tévedtem, pedig meg is állítottam párszor, míg a ruhákkal foglalkoztam (na nem mintha amúgy lemaradtam volna valamiről, hiszen kívülről tudom az összes párbeszédet). Fél hét volt, mire Gáborék megjöttek, és még a kedvenc sütimet se felejtették el (Zila cukrászda-féle Charlotte)!
Be kellett látnom viszont, hogy az egyheti szinglilét legkésőbb 2. reggelén már a család töltené ki a gondolataim túlnyomó részét, úgyhogy egy ideig még bőven beérem lopott félnapokkal is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése