Ha ünnep, akkor...

... kirándulás.
Nem vagyok egy nagy növényszakértő, sőt, évente pontosan annyi dísznövényt sikerül kinyírnom, ahányat ajándékba kaptam (ettől még örülök, ha kapok, sőt, meghat a felém áradó bizalom, az új esély), gyakran vezet az utunk különféle parkokba, arborétumokba. Egyrészt lenyűgöz a hatalmas fák, a virágzó mezők látványa, másrészt kedvelem a zegzugos, de babakocsival is kényelmesen bejárható ösvényeket. Nem egyszer látogattunk el a gyerekekkel Alcsútdobozra, Bábolnára, Gödöllőre, vagy éppen Vácrátótra – ma ez utóbbit vettük célba. És rájöttünk, hogy bár Ákos még nincs 3 éves, már harmadszor babakocsizzuk-cipeljük-sétáljuk végig vele a parkot! Amikor először „járta be”, még Orsinál is kisebb volt (ő épp ma 10 hetes egyébként) – tehettük, hiszen Ákos nyár közepén született, így nagyjából egyhetes korától sétáltunk vele napi rendszerességgel.
Megállapítottam, hogy a növények teljesen hidegen hagyják, szívesen figyeli viszont a lepkéket, kedveli a hidakat, a barlangot, és bármit, amire fel lehet mászni. Zsófival egész úton szerepjátékozni kellett, és ha őszinte akarok lenni, én is hajlottam erre, csak én mást képzeltem el magamnak, magunknak… Nagyon szívesen élnék valami hasonló helyen!
A kiadós, nagyjából 2 órás séta után természetesen Vácot se hagyhattuk ki – mióta tavalyelőtt felfedeztük magunknak, nem kérdés, hogy egy fagyizás, illetve séta erejéig muszáj útba ejteni.
A belvárosban Orsi már jelezte, hogy éhes (akkor már 4 órája aludt egyfolytában), így nem maradtunk sokáig, de ha most végignézek a családon, hát igazából elég is volt ennyi gyaloglás egy napra! Vissza kell még rázódni az aktív hétvégékbe…