Mezítláb a parkban

Tudom, egyesek szerint szánalmasan magas labdát csapok le a címmel, de vállalom, most csak erre futja…

Szóval itt voltunk szombaton.

Bevallom, már reggel vacak volt a hangulatom, az idő se nézett ki szépnek, az eső is szemerkélt kicsit, így – bár én indítványoztam, hogy látogassunk el a Mezítlábas parkba, végül nekem volt a legkevesebb kedvem az induláshoz. Igazából először nem is arra vettük az irányt, mert ez eget elnézve győzött a B terv (Közlekedési Múzeum), majd – abszolút ránk jellemző módon – a céltól néhány saroknyira visszafordultunk, mivel kisütött a nap. Végül nem bántuk meg!

Ugyan az elején csalódásnak tűnt az egész (megint csak tőlünk megszokott módon ellenkező irányban jártuk be a parkot), és nem volt kánikula, így az árnyékosabb részeken, na meg a patakban kimondottan fázott a lábunk, de teljesítettük, és voltak emlékezetes részei is a „túrának”. Leginkább mondjuk az, amikor a langyos macskakövön, fazékba ültetett muskátlik közt ücsörögve megfogadtuk Gáborral, hogy a saját házunk (tanyánk?) udvarán is lesz egy ehhez hasonló rész…




Ja, mielőtt ránk küldenétek a gyámügyet, gyorsan megjegyzem, hogy Ákosról természetesen nem került le a cipő, csak arra a rövid időre, míg a nyomós kútba áztatott lábára száraz zoknit húztunk!

Ha már Tabajdig elmentünk egy kisgyerekkel is 20 perc alatt végigjárható park kedvéért, indítványoztam, hogy nézzünk be az alcsútdobozi arborétumba is, ahol legalább 4 éve nem jártunk. Nagyon kedveljük az arborétumokat egyébként, csak túl sokszor mondjuk el, mi mindent csinálnánk, ha az egész a miénk lenne, ha mi élhetnénk abban a kastélyban/villában/kerti lakban/üvegházban, ha a tavon csónakázhatnánk, ha ezen belül lenne az iskola, stb… De azért jó kis játék ez! Talán furcsa, de én még Somogyvámoson is azt éreztem, ha nem kéne krisna-hívőnek lenni hozzá, én bizony örömmel beköltöznék a falujukba! (Egy időre.) Ugyanerre vágyom az arborétumok többségében is. Meg arra, hogy legalább 100-150 évvel korábban, és legalább a felső középosztály tagjaként élhessek – ezzel Zsófit meg tudom őrjíteni!


Az arborétumból most két emlékezetes pillanat vésődött be: az egyik, ahogy ülünk négyen egy padon a tó partján, és a békák hangversenyét hallgatjuk. Vidám volt, az pedig igen egyedülálló, hogy mindkét gyerekünk ott ült egy helyben legalább 3 percig. A másik, ahogy a kastélyrom (igazából csak egy fal, de ezt a képen is láthatjátok) előtti hatalmas réten hanyatt vágtuk magunkat, és megéreztük a frissen kaszált fű között a rozmaring illatát… Erre mindig emlékezni fogunk, azt hiszem.

Zsófi a legjobb fotósunk: