Helyzetjelentés

Gábor még nem ért haza a próbáról, viszont egy ingatlanhirdetést még mindenképpen meg szeretnék mutatni neki, így aztán írok, hogy el ne aludjak!
Megint volt minden az elmúlt napokban-hetekben: kis betegség (Zsófinál, szerencsére csak gyomorrontás), kirándulás Gicáékkal (Budapesten élőknek mondom, hihetetlen jó érzés turistaként járni ezt a várost!), volt koncert is, aztán családi meg ovis programok – a határidőnaplóm nélkül nem is tudom összefoglalni ennek az időszaknak a történéseit!
A lényeg, hogy mind jól vagyunk, Zsófi aranyos, cserfes, Ákos újra vidám és csibész, ha minden igaz, jön a nyár, mi kell még…?

Halogatás...

Tudom, többeteknek is megígértem, hogy ma mindenképpen jön a következő bejegyzés (a kommentek száma alapján nem is gondoltam volna, hogy ennyien várjátok), de most inkább Showder Klubot nézek (noha az előző adások tapasztalatai azt mondatják velem, nem biztos, hogy érdemes)...
Bocsánat.

Kezdem a listát!

Indítsunk egy igazi nagy klasszikussal, a Prince nevével fémjelzett Nothing Compares To You-val, Sinead O’ Connor előadásban. Elismerem, hogy eleve szimpatizálok a „fura nőkkel”, de ezt a számot akárkinek írhatta volna Prince, valószínűleg bárkitől megvenném.
Erről természetesen eszembe jut Enya és az Orinoco Flow – Gábort a világból ki lehetne kergetni vele! Az volt a kedvenc South Park-epizódja, amiben a fiúkat egy szobába zárták, és Enya hallgatására kényszerítették, hogy megértessék velük, milyen sivár egy öregember élete, aki már csak a halált várja – érthető, hiszen végre valaki az ő véleményét tükrözte, mellesleg engem is megnevettetve. Cartman-ék persze vették a lapot, és szívük szerint öngyilkosok lettek volna Enya hatására – én akkor is szeretem.
Váltsunk stílust, korszakot! Nagy kedvencem Santana és Rob Thomas közös dala, a Smooth a Supernatural albumról. Nem tudom megmagyarázni, de szexi, dögös, és mindig jó hallani – nyilván legkevésbé Rob Thomas énekhangjának van ebben szerepe…
Mára ennyit a populáris vonalról, és evezzünk az egyszerűség kedvéért alternatívnak nevezett vizekre (az agyamban már zakatol is: „alternatíííív, szomorúan látom, te is köztük vaaaagy” – na, ki tudja, ki ez???)!
Kezdetnek legyen mondjuk az Emil. Rulez! és a Zanga zanga c. szám (gy. k.: ez magyarul van!) – valahol a neten megtalálható egy tévéfelvételes verziója, na, szerintem az hatalmas!
Utána jöhetne a Satöbbitől a Richard Burton (de a Nagyszerű nagyvilágot is jó szívvel ajánlom, az legalább fent van a YouTube-on) – ha valaki hozzájut, és meghallgatja, azonnal rájöhet, hogy alapvetően nem a klasszikus szerelmes dalokra bukom (persze azért már itt is látszik, hogy vannak kivételek).
Most muszáj kicsit begorombulni, mert az Alvin és a mókusokat nem hagyhatom ki! Nagyon-nagyon szerettem volna mást írni, nem a Kurva életet (egyrészt mert vulgáris, másrészt mert mindenki ezt ismeri tőlük), de ha egyszer ez a legjobb?! És tudom, megint úgy tűnik, hogy ezzel semmit se mondok, de a régi, meg az új verzió egyaránt tetszik – az előbbi azért, mert már 10 éve is kedveltem, a második azért, mert egyszerűen jót tett neki az átdolgozás. Na jó, legyen tőlük még egy szám, amit legalább ennyire szeretek – ez az Eposz címet viseli.
Ha Alvin, akkor Prosectura-nak kéne jönnie, de őket egyelőre nem raknám a százba, noha jó pár számukat szívesen meghallgatom. Legyen inkább az Amorf ördögök, de mi is…? Talán a Muskátlis teraszokon – az már igencsak előrevetíti a most trendi Péterfy Bori-vonalat, de a Fapados űrutazást legalább ennyire kedvelem, és azt Zsófi is imádja, arról már nem is beszélve, hogy amikor Gábor először hallotta a(z akkor még Budapestnek nevezett) rádióban, rögtön az jutott eszébe, hogy nekem biztos tetszene. Azt nem tudta, hogy itthon megvan cd-n… :D
Na, ha a Satöbbitől is beleszámolom mindkét dalt, akkor a százból tízzel meg is lennénk – lehet emésztgetni, én pedig alkalomadtán folytatom.

A száz legjobb dal elé

Mivel az éjszakát viszonylag jól töltöttük, már ilyesmikre is van időm és energiám...

Egyszer már említettem, hogy gyakran gondolkozom azon, melyik száz dalt venném fel a saját toplistámra. Egy ideje fejben szerkesztgetem is ezt a listát, és mivel a bejegyzéseim jelentős része úgyis a zenéről szól, hát néha szemezgetek majd belőle az érdeklődők (és a kevésbé érdeklődő, ámde lelkesen olvasó családtagok, barátok) örömére. Előrebocsátom, hogy a százon belül már képtelen lennék sorrendiséget megállapítani.
A Ki mit tud?-os zsűrik szónoklatainak jól bevált kezdő mondatával élve nincs könnyű dolgom, mert gyakran az az érzésem, száznál jóóóóval több kedvenc dalom van – elég, ha arra gondolunk, hogy egyes előadóknak, zenekaroknak szinte a teljes életművét ide sorolnám szívem szerint, a rengeteg zseniális egyslágeres bandáról (én egy slágert se tudnék írni, szóval igenis azok!) nem is beszélve… Na de majd szigorúan válogatok!
Bizonyos dalok esetében nem feltétlenül az eredeti verziót preferálom majd, de igyekszem feltüntetni a szerzőt és/vagy az eredeti előadót is. Ja, és már most tudom, hogy néhány szám elsősorban a klipje miatt kerül(t) fel a százas listámra – ez talán nem korrekt, de b@sszus, az én listám… :D
A véleményeket, megjegyzéseket pedig jobban várom, mint valaha! (Még akkor is, ha csak annyit fűzöl hozzá, hogy a Last Christmas MEEEEEKKKORA GÁÁÁÁZ…!)

A karomban álmodik...

Komárom óta zűrösen telnek a napjaink. A gond már anyuéknál elkezdődött: Ákos napirendje a sok jövés-menés, a szokatlan hely, az idegen arcok miatt totálisan felborult, erre rásegít a fogzás is, és úgy láttam, mintha a személyisége is megváltozott volna – a mindig, mindenkire mosolygó, huncut kis csibészből rémült, folyton belém bújó, sokat síró, igazi „baba” lett. Már negyedik napja vagyunk itthon, de a helyzet még mindig ugyanaz: a legkisebb sikertelenség is türelmetlen sírást eredményez, a fáradtság szinte állandósult, az alvás mégse megy – az egész napunk csak sírás, feszengés, nyávogás, bújás, cici, ringatás, majd néhány percnyi ájult állapot után sírva ébredés körforgásában telik. Éjjel már arra gondoltunk, azt is hatalmas kegyként értékelnénk, ha egyetlen órát alhatnánk megszakítás nélkül, mert még ez sem adatott meg. Miközben Ákost ringattam, hitetlenkedve gondoltam a féléves kora előtti időszakra, amikor csak elvétve igényelt engem este fél kilenc, és reggel fél hét között…
És aztán olyasmi történt, amit féléves kora előtt épp emiatt sose láttam (és azóta is ritkán): elmosolyodott, majd nevetni kezdett, ott, a karomban, álmában. Félholt voltam, rettenetesen fázott a lábam, mégse bírtam letenni még jó sokáig – kiélveztem, hogy végre nem fél, nem feszült, nem dühös… Mert lehetek bármilyen fáradt, a legfőbb gondom mégis az, hogy Ákos mostanában nem érzi jól magát. Reméljük, csak átmenetileg.