Az idő múlása

Nem is olyan rég megemlékeztem a blogom egyéves születésnapjáról.
Ha valamikor, hát most sokkal jobban átérzem, hogy elmúlt egy év!
Mert újra kedvem támadt írni a lomtalanításról.
De nem fogok, mert ez nem egy lakógyűlés, és nem is a lakóközösség vagy a társasházkezelő honlapja. És mert utálom magamat is a sok háborgásért. Csak annyit mesélnék el, hogy mindkét fél (FKF és a régi bejegyzésben látható fotón szereplő úriember naaagy családja) továbbfejlesztette a technikáját: A közterületesek kikötötték, hogy nem lehet már a lépcsőházak elé kirakni a cuccot, csakis az utca végébe. Az "önkéntes lomtalanítók" pedig már jó előre elfoglalták a helyeket. Ki kempingszéken, ki hokedlin, ki forgószékben, magnóval - egy a közös bennük: mind a szajré előtt jelentek meg. Még szinte senki nem pakolt ki, de ők már ott ülnek, 50 méterenként, szabályosan.
Én pedig továbbra is nehezményezem, hogy a leendő kupac máris az ő tulajdonuk.

Gusztustalan

A cím nem véletlen, lehet ugrani a (még nemlétező, de majd megíródó) következő bejegyzésre!!!

Reggel (óraátállítás volt, úgyhogy inkább délelőtt) a szemetelő eső ellenére is lementünk kicsit levegőzni, zöldségesnél pénzt költeni, ilyesmi. Főként azért, hogy az időzavar ellenére is legyen déli alvás, este normális időben lefekvés, mert a múltkor az az éjszakázós időszak sokat kivett belőlünk. Valószínűleg a felettünk lakókból is, mert azóta minden áldott nap fúrnak-faragnak, kopácsolnak, fűrészelnek... Ablakcseréről volt szó, de gyanítom, hogy már a vasbeton panelek egy részét is átrakatták ytong-ra...
Tehát sétáltunk, már éppen hazafelé. Ákos nagy kedvencei a kutyák és a galambok, mindig nagy örömmel közelíti meg őket - már amennyire hagyják magukat. Ma nagy jókedvében egy kis botdarabbal üldözőbe vett egy különösen szép, majdnem teljesen fehér galambot, és hangos "Ham-ham!" kiáltásokkal igyekezett a botot a galamb csőrébe tömni. Szerencsére esélye se volt.
Így aztán rájöttünk, hogy az a valami nem bot.

Délután Zsófi (nem tudom, milyen indíttatásból, de ez nála igen gyakori) egyszer csak elém állt, és azt mondta: "Tudod, mit, anya? Ma azt játsszuk, hogy mi vagyunk a hányós pillangócsalád...!"

A kép régebbi, és emlékeim szerint teljesen egészséges lepkét, hernyót és bábot ábrázol, a címe: Szivárványosné Orsolya, Szivárványos Lilla és Szivárványos Sarolta

Kis esti háborgás

Volt már, hogy a reklámokról írtam, de akkor inkább csak a szellemes, vagy éppen idegesítő voltuk került terítékre.

Napok óta háborgok viszont magamban azon, hogy a levesporokat a családi élet nélkülözhetetlen részeként ábrázolják, és hogy a felnövő generáció számára ez legyen az etalon. Anyu porból isteni finom, házias (mi a fene lehet az?) húslevest készít, együtt a család, apa korán jön haza, szeretem a testvéremet, és egyszer olyan leszek, mint anyu… Csak én már a húst is porból készítem majd… Tudom én, hogy ez a jövő, meg hogy az élelmiszeripar mekkora nagy biznisz, azt is értem, hogy a Föld egyre növekvő lakosságát nem lehet már jóllakatni tanyasi csirkével, mégis felhúzom magam rajta nap, mint nap, hogy ezt nem szükséges rosszként, hanem követendő példaként „kell” látni.

Nem vagyok álszent, mert bár a saját lányom szerint „cukormentes” vagyok, én is készítek olykor zacskós levest, félkész mirelitet, de lesülne a képemről a bőr, ha az ünnepi alkalmakra ilyesmit tálalnék fel, és a lányom ezért akarna rám hasonlítani…

Alibi

Csak hogy lássátok, nem tétlenkedem - ajánlom magamat. Akinek már amúgy is herótja van a dúla-témától, az ne is kattintson, annak hamarosan írok mást! Mondjuk zenékről, jó lesz az így válság idején... A rokonoknak meg mesélek a gyerekekről! Ugye megfelel így...?

Emőke és Kartal

Mindkettőjüket nagy-nagy szeretettel köszöntöm
neve napján!


(A képet Zsófitól loptam, a címe "Zizi és Peti nagy kertje")