Mezítláb a parkban

Tudom, egyesek szerint szánalmasan magas labdát csapok le a címmel, de vállalom, most csak erre futja…

Szóval itt voltunk szombaton.

Bevallom, már reggel vacak volt a hangulatom, az idő se nézett ki szépnek, az eső is szemerkélt kicsit, így – bár én indítványoztam, hogy látogassunk el a Mezítlábas parkba, végül nekem volt a legkevesebb kedvem az induláshoz. Igazából először nem is arra vettük az irányt, mert ez eget elnézve győzött a B terv (Közlekedési Múzeum), majd – abszolút ránk jellemző módon – a céltól néhány saroknyira visszafordultunk, mivel kisütött a nap. Végül nem bántuk meg!

Ugyan az elején csalódásnak tűnt az egész (megint csak tőlünk megszokott módon ellenkező irányban jártuk be a parkot), és nem volt kánikula, így az árnyékosabb részeken, na meg a patakban kimondottan fázott a lábunk, de teljesítettük, és voltak emlékezetes részei is a „túrának”. Leginkább mondjuk az, amikor a langyos macskakövön, fazékba ültetett muskátlik közt ücsörögve megfogadtuk Gáborral, hogy a saját házunk (tanyánk?) udvarán is lesz egy ehhez hasonló rész…




Ja, mielőtt ránk küldenétek a gyámügyet, gyorsan megjegyzem, hogy Ákosról természetesen nem került le a cipő, csak arra a rövid időre, míg a nyomós kútba áztatott lábára száraz zoknit húztunk!

Ha már Tabajdig elmentünk egy kisgyerekkel is 20 perc alatt végigjárható park kedvéért, indítványoztam, hogy nézzünk be az alcsútdobozi arborétumba is, ahol legalább 4 éve nem jártunk. Nagyon kedveljük az arborétumokat egyébként, csak túl sokszor mondjuk el, mi mindent csinálnánk, ha az egész a miénk lenne, ha mi élhetnénk abban a kastélyban/villában/kerti lakban/üvegházban, ha a tavon csónakázhatnánk, ha ezen belül lenne az iskola, stb… De azért jó kis játék ez! Talán furcsa, de én még Somogyvámoson is azt éreztem, ha nem kéne krisna-hívőnek lenni hozzá, én bizony örömmel beköltöznék a falujukba! (Egy időre.) Ugyanerre vágyom az arborétumok többségében is. Meg arra, hogy legalább 100-150 évvel korábban, és legalább a felső középosztály tagjaként élhessek – ezzel Zsófit meg tudom őrjíteni!


Az arborétumból most két emlékezetes pillanat vésődött be: az egyik, ahogy ülünk négyen egy padon a tó partján, és a békák hangversenyét hallgatjuk. Vidám volt, az pedig igen egyedülálló, hogy mindkét gyerekünk ott ült egy helyben legalább 3 percig. A másik, ahogy a kastélyrom (igazából csak egy fal, de ezt a képen is láthatjátok) előtti hatalmas réten hanyatt vágtuk magunkat, és megéreztük a frissen kaszált fű között a rozmaring illatát… Erre mindig emlékezni fogunk, azt hiszem.

Zsófi a legjobb fotósunk:

Anyukámnak

Gyerekkoromban minden május első vasárnapján felkerekedtünk Gicával, és elmentünk a nénihez egy hatalmas csokor tulipánért Anyunak. Fogalmam sincs, hogy hívták a nénit, de az utcát és a házszámot se tudnám megmondani (sose tudtam), viszont ma is odatalálnék! Talán a nagymamámnak volt ő valakije.
Később a piacra lopakodtunk hajnalban - bár ma már tudom, milyen ez a "lopakodás", hiszen most az én családom is ebben sántikál épp... :)
Akárhogy is, szeretettel küldöm ezeket a virtuális tulipánokat, és sajnálom, hogy nem tudlak személyesen megölelni!

Irak után

Most kezdődött el James Gandolfini dokumentumfilmje a fenti címmel az HBO-n. Nem olvastam róla semmit a tartalmán kívül, és kíváncsian vártam. Néztem-hallgattam a huszonéves, Irakot már megjárt veteránokat, az egyiknek 3 végtagja hiányzik, a másik agysérült, és szörnyülködtem magamban a háború értelmetlenségén. Aztán arra gondoltam, igen, szegény, szerencsétlen fiatal amerikai srácok (és lányok!), de ők azért mentek oda, hogy harcoljanak, hogy megöljenek másokat, és benne volt a pakliban a sérülés, a halál (noha a több tízezer sérült 90%-a túlélő, "hála" a modern nyugati orvostudománynak).

De mi a helyzet a meggyilkolt iraki civilekkel???

Végeztem

Mármint a tanfolyammal tegnap. Hasznosnak éreztem, és bízom benne, hogy a napi munkám során még inkább így lesz majd!
Minden más fronton igen negatívan alakulnak a dolgaink. Gábor ugye nincs itthon már 3 napja, Ákosban betegség bújkál, és sajnos erős a gyanúm, hogy az 5 nap távollétem is közrejátszik abban, hogy épp most kapja el valami kórság, hiszen a hányós víruson kívül még nem igazán volt baja. Tudom, kár ezen rágódni, mert ha így van is, már nem lehet visszacsinálni, de azért bánt. Az meg kétségbeeséssel tölt el, ha belegondolok, hogy még minimum két hétig tart ez a balatoni munka! Olyan érzésem van, mint amikor a Gerecse 50 első 10 kilométere alatt feltörte a lábam a cipő, és tudtam, hogy még hosszú órákig kell mászni a hegyet...
Persze azt is megcsináltuk. :)

Képriport

A vasárnapi állatkerti sétáról...

Az alábbi képeken a babakocsiból történő kacsaetetés fázisait láthatjátok (itthon sütött pereccel, amire különösen büszke vagyok):




Ákos a kecskékkel is nagyon jószívű volt:


És a kővel se akarta őket agyonütni...

Zsófi meg inkább távolról érdeklődik az állatok iránt (de úgy nagyon!)...