Rendhagyó reggel

A reggeleink általában a következő mederben folynak:
6:40-kor kelek. Ha számításba veszem, hogy Ákos már éjjel a mi ágyunkban köt ki, aztán kisebb-nagyobb megszakításokkal rajtam tanyázik, Zsófi pedig minden éjjel kétszer ébreszt fel (először azt tudakolja, elmúlt-e éjfél, hogy kinyithassa az adventi naptár soron következő ablakocskáját, másodszor azt, hogy betársulhat-e negyediknek a közös alvásba), valamint azt, hogy Gábor fél hat és fél hét közt megcirógat, és közli, hogy dolgozni megy, hát igazából nem is tudnám megmondani, mikor kelek. Úgy fél egy és fél három közt valamikor, utána már csak bóbiskolok. És persze éjfél előtt ritkán fekszem le.
Ja, ezt nem panasznak szántam! Kis alvásigényem dacára is fáradt vagyok ugyan, de én szoktattam így a gyerekeimet, és a férjemet is: elaludni mindenkinek a saját ágyában kell (szélsőséges esetben, mint pl. Megasztár-drukkolás) a kanapén, de éjjel bármikor átjöhetnek, ha szükségét érzik, ahhoz pedig ragaszkodom, hogy Gábor elköszönjön hajnalban.
Szóval felkelek, kikészítem Zsófi ruháit. Nagy ritkán sikerül ezt este abszolválnom, de akkor se vagyunk sokkal előrébb, mert lépten-nyomon megvétózza a döntéseimet. Hogy mennyire adok teret ennek, az attól függ, hánykor sikerült rávennem, hogy felkeljen: ha 7 előtt, akkor választhat új bugyit/zoknit/trikót/pólót/sapkát/kesztyűt/akármit, ha szorít minket az idő, akkor szimplán közlöm (nos, általában nem túl halkan), hogy mehet a sóhivatalba, vagy ne nézzen ma tükörbe. Azt nyilván mondanom se kell, hogy az épp rühellt ruhadarab tegnapelőtt még a kedvence volt…
Ha jut rá időm, pisilek, megmosakszom, majd kávét főzök (inni többnyire nem tudok belőle indulás előtt, így ez sokszor elmarad), aztán berakom Zsófi tízóraiját és innivalóját. Ekkorra általában utánam somfordál Ákos, vagy kómásan, és akkor vehetem őt is a nyakamba, vagy vigyorgósan, és akkor ezért veszem fel. Akárhogy is, nekem már ilyen nehezített körülmények közt kell ruhát találnom magamnak… (És: ha eddig nem jutottam el vécére, már nem is fogok.) Együtt keltjük Zsófit: tréfás dalokkal, néha ébresztő rap-pel sokkoljuk, miközben Ákos már a hátán ül, vagy simogatás címén a haját rángatja. Mivel az ébredés többnyire nem a legvidámabb pillanata Zsófi napjának, igyekszem azt tőlem telhetően megkönnyíteni, aztán valami furfanggal rábírni az öltözésre (hm… a furfang versenyzésre biztatás, durvább esetben megvesztegetés, vészhelyzetben fenyegetőzés). Míg Zsófi öltözik, én gatyába rázom Ákost, aztán magamat, de csak amennyire muszáj (ennek is vannak fokozatai, de inkább nem részletezem, hátha kiábrándultok). Tulajdonképpen a lényeg az, hogy legyen rajtunk az időjárási viszonyoknak megfelelő ruha, amit senki nem hányt össze, és már útra készek is vagyunk. Fésülködni, fogat mosni ezen a korai órán nagyjából csak Zsófi szokott, de neki muszáj is, hogy érvényesülni tudjon, mi meg úgyis itthon vagyunk fél órán belül.
Ezek után már csak a „Miért ezt a kabátot vegyem?”, „Hol a kesztyűm?”, „Miért nem vihetem be az összes Annapetiésgergőt?” című műsorszámokon (vagy ezekhez nagyon hasonlókon) kell átlendülnünk, és indulhatunk is. A zűr nagyjából idáig tart, aztán már jót beszélgetve sietünk az iskolába (nevelési célzattal szigorúan gyalog, ha az időjárás engedi), és én is maximum ötször jegyzem meg a 10-12 perces út alatt, hogy „Siessünk, mert késésben vagyunk!”.
Hm… Most jut eszembe, hogy a cím „Rendhagyó reggel”! Ja, igen, arról akartam mesélni, amikor Zsófit az osztálytársáék fuvarozták reggel az iskolába. Hát, az egész másképp zajlott: kicsit kevésbé kapkodósan, vita nélkül, és Ákos is csak később kapott tiszta pelenkát meg nappali ruhát. Nem volt sürgetés, ittam kávét (igen, pisiltem is), de valahogy mégis hiányzott a reggeli utcán-caplatás, a beszélgetés, na meg az iskola kapujában a búcsúzkodás…