Vegyes (vágott)

Az új nadrágom címkéjén a következő figyelmeztetés olvasható:

"Ez a ruhadarab egyedi megjelenését a különleges festési eljárásnak köszönheti. A fakult hatás az idő előrehaladtával fokozódik. A ruha a vele érintkező anyagokon elszíneződést okozhat; minden ruhadarab színe egyedi."

Nőtársaim most nyilván valami hihetetlenül speciális eljárással festett csodát látnak maguk előtt, netán egy különlegesen batikolt remekművet, de közlöm, ez egy egyszerű, kb. homokszínű halásznadrág. Csak mivel több pénzbe került piacon kapható társainál, így cizelláltabban kellett ráírni, hogy MOSÁSNÁL ERESZTI A SZÍNÉT, SŐT, MÉG SZÁRAZON IS FOG! A címkén feltüntetett kis képek szerint az anyag a vele érintkező vizet sötétlilára változtatja, a fehér kanapén pedig ott marad(na) a fenekem lenyomata. Kész szerencse, hogy a kanapénk színe harmonizál a nadrágéval (míg a fakult hatás nem fokozódik ugyebár...)!

Zsófi mai aranyköpése kommentár nélkül: "De hát apa a férjed, belé már nem lehetsz szerelmes...!"

Vakáció

Most már igen hosszúra nyúlt, hol tartalmas, hol parttalan vitát olvasok egy internetes fórumon arról, hogy annak a gyereknek, akinek az anyukája otthon van (munkanélküliként, gyeden, gyesen, akárhogy), nyáron hol is a „helye”: az óvodában, ahol esetleg összevont csoport van, idegen gyerekekkel, óvónőkkel, vagy mindenképpen a szülővel és az esetleges kistestvérrel. Ez így elsőre hülye kérdésnek is tűnhet, de azért vannak érvek pro és kontra. Sokak szerint hadd menjen oviba a gyerek, ha azt élvezi, mások viszont úgy gondolják, egy "igazi" anya mellől épeszű gyerek dehogy is vágyhat az óvodai társaságra, mi az, hogy valaki nem bírja ellátni és tartalmasan szórakoztatni egyszerre a két gyerekét - a különböző neveltetésű és habitusú anyatípusok ismét összecsaptak tehát, és megint egymást szidják, holott feltételezhetően mind jót akarnak a gyereküknek...

Én úgy gondoltam még a hónap elején, hogy mindenkinek jobb, ha Zsófi a délelőttöket továbbra is az oviban tölti, hiszen így biztos levegőzik, az egész évben megszokott társasággal játszik, megmarad a rendszeresség az életében, és az a néhány óra (mondjuk kilenctől fél egyig) nekem is jól jön kettesben Ákossal, az ebédről már nem is beszélve – mivel én 90 naposozom, magamnak nem, vagy „furcsákat” főzök, Ákos babakajákat eszik (nem feltétlenül üvegest, de akkor is valami babáknak valót, amit Zsófi nem gyűrne le), és Gábor életmódja miatt nálunk többnyire este van a főétkezés. Szerettem volna azt is, ha a nyári szünet után Zsófi még egy kis időt az óvodában tölt, legfőképp a gyerektársaság miatt, és az utolsó napok érzéséért. Sajnos lecsúsztunk az ebédbefizetésről, így már nem megy többet, és ezt tényleg az „utolsó nap” élménye miatt bánom, mert úgy gondoltam, a búcsúzásnak jó lenne megadni a módját, időt szánva arra, hogy átérezze (kiélvezze?), milyen lezárni valamit, és elindulni valami új, izgalmas világ felé.

Hogy itthon van velünk, az néha fárasztó ugyan, de alapvetően örülök neki, mert hihetetlen megnyilvánulásai vannak, nagyon édesen eljátszik Ákossal (persze csak ha úri kedve úgy diktálja), szóval ezek mellett eltörpül, hogy főznöm kell neki, és hogy egész nap csak mondja, mondja…
Mostanában néha kifejezetten anyáskodó! A múltkor hazafelé jöttünk ketten (nagyon ritka pillanat!), és egy bogár szállt a szemembe. Egy januári retinasérülés óta, ami még mindig nem gyógyult meg teljesen, elég hisztis vagyok a szememre (szerintem okkal), így aztán félpercenként nézettem meg Zsófival, hogy sikerült-e kipislognom azt a kis fekete izét, mire ő: „Még mindig ott van, de ne piszkáld, majd otthon tükör előtt kiszeded, addig bírd ki, most már mindjárt hazaérünk!” Egy másik alkalommal csomósra sikerült a tejbegríz, és amikor már nem tudtam jobban szétnyomkodni a kis gombócokat, azt mondta: „Ne izgulj anya, te mindent megtettél, jó lesz így is!”
Amikor ilyeneket mond, vagy ha azt ecseteli, hogyan, mivel készül a közelgő házassági évfordulónkra, illetve a szülinapokra (lesz most jó pár), hát nem bánom azt a délelőtti 3-4 órát. Persze azért néha felsóhajtok, hogy miért is nem az ovis barátaival énekeltet szülinapos dalokat a felfújható kardszárnyú delfinnek, és miért nem a dadus néni süti a delfin születésnapi meglepetés-reggelijét (ami mellesleg pirított halrudacskákból, valamint sós tengervízből állt, és láthatatlanul jól sikerült)…

Aztán...

17-én azt éreztem, itt a vége, fizikailag és idegileg nem bírom már tovább a jövés-menést, az itthoni feladatokat, az éjszakázást, az állandó készenlétet! És aztán késő este jött egy sms egy barátnőmtől, ami teljesen padlóra küldött, és segített azonnal átértékelnem a helyzetet: egy alaposabb ultrahangvizsgálaton kiderült, hogy a 20 hetes ikerbabáinak nincs szívhangjuk, ezért másnap meg kell szülnie őket. Kimondhatatlanul sokkolt a hír, és el nem tudtam képzelni, vajon mit érezhet most ő a kórházban, egyedül, a másnapra várva, ha még én is kővé dermedten ülök, arra gondolva, hogy egy álom ennyire pillanatok alatt foszlik semmivé... Félidőig annyira szépen alakult minden, és aztán hirtelen kiderül, hogy a problémák mindvégig ott voltak, csak nem észlelték őket – ez egyszerre letaglózó és ijesztő!

Másnap semmire se voltam használható. Kora reggel beszéltünk, és aztán egész nap a szülőszoba felé jártak a gondolataim – délutánig szinte folyamatosan szakadt az eső, én meg csak fohászkodtam, hogy legyen elég erejük, mert kívülről nézve én azt éreztem, nekem nem lenne. Szülni még akkor is nehéz, ha az ember utána a kezébe foghatja újszülött gyermekét, de így, ráadásul álló nap a felsíró babákat hallgatva – úgy éreztem, ez több, mint amit egy anya lelkére csapásként mérni lehet. Bizarr élmény az „üres” has érzése is a szülést követően, de ENNYIRE kisemmizve, kifosztva lenni az valami elképesztő testi-lelki kín lehet. Aztán este jött az újabb sms, és másnap találkoztunk. Beszéltünk azóta is, de azért ide is leírom:
Képtelenség lenne szavakba önteni, mennyire sajnálom, ami Veletek történt, és mennyire szerettem volna, hogy a dolgok másképp alakuljanak (olyannyira, hogy kedd éjjel azt álmodtam, tévedés volt az egész). És kimondhatatlanul tisztellek Benneteket azért, ahogy a történteket kezelitek, megélitek, ahogy egymásra támaszkodni tudtok, ahogy CSALÁDként működtök… Ti aztán igazán megérdemlitek a nagy(obb) családot.

Szánom-bánom...

Mi tagadás, megint tetemes a lemaradásom, de az a helyzet, hogy a múltkori örömködés (levizsgázásból kifolyólag felszabadult idő okán) korainak bizonyult, azóta ugyanis EGYETLEN napot se töltöttünk együtt családilag… Nem ragozom, fáradt vagyok, noha a hétköznapok jól telnek, most pedig elhatároztam, addig nem fekszem le, míg bele nem kezdtem a hézagok pótlásába – először megint leltározós élménybeszámoló következik, még az is lehet, hogy több részletben.

Június 9. – Ortopédia
Ahhoz képest, hogy hónapokat vártunk a vizsgálatra, a doktornő a lelet gépelésével, illetve jótanácsok osztogatásával együtt se pazarolt ránk 5 percnél többet értékes idejéből – hatékony a magyar egészségügyi gépezet, nem igaz? Immár papírunk van arról, hogy Ákos lába egészséges, én pedig (egyelőre) bízom abban, hogy valóban ezt igazolja a lelet, nem pedig a szakorvos hanyagságát (aki egyébként következetesen Gergőnek szólította a gyereket – a nevére is ugyanolyan rövid pillantást vetett tehát, mint a kérdéses lábfej pozíciójára).

Június 11. – A mi babánk (kézműves tábor Törökbálinton)
A program linkjét igyekszem alulra beilleszteni a többi közé, az ott található ajánlónak pedig minden szava igaz, tanúsíthatom! Az időjárás tekintetében kicsit rezgett a léc, valamint hiányoltam egy kis szervezett beszélgetést a találkozó elejéről, de nagyon jól éreztük magunkat Ákossal, pólókat is készítettem a gyerekeknek, frissen sült kenyeret is ettem, ezenkívül megtanultam Ákost a csípőmre kötve hordozni, és megbeszéltük, hogy legközelebb Zsófinak is ott a helye velünk. Számítottam valamiféle ötletbörzére vagy gyakorlati útmutatóra „hogyan tegyek el befőttet/hogyan manikűrözzek/hogyan készüljek a téli olimpiára gyorskorcsolyázásban a gyerek lelki károsodása nélkül?” témában, de aztán magamban nyugtáztam, hogy nincs csodarecept: az eddig használt és jól-rosszul bevált módszerek tárházával él a többi anyuka is: gyerek bevonása, gyerek figyelmének elterelése, gyerek türelemre intése, túlélésre játszás. Azt nagyon sajnálom, hogy Sződy Judittal nem sikerült leülnünk egy konzultációra, de talán majd legközelebb.

Június 12-16. – Gicáék látogatása
Ez a négy nap (leszámítva a szombatot, amikor nekem MODULE találkozó volt az Orczy-kertben) megint a turistáskodás jegyében telt: Szépművészeti Múzeum, Közlekedési Múzeum, Természettudományi Múzeum, Városliget, Szentendre, Skanzen, és némi plázázás – mi ennyire vettük ki a részünket Gica és Zoli igen sűrű programjából. Gábor sajnos nem tarthatott velünk mindenhová, mert csak szombat-vasárnap ért rá, de a Skanzen-béli nosztalgiafotózásról szerencsére nem maradt le (kár is lett volna, hiszen remekül hozta a paraszt-figurát! :D )… És bár a nosztalgiafotók is remekül sikerültek, most mégis egy másik hangulatot idézek meg (remélve, hogy Gica nem szedi le a fejemet érte).

Kínai

Most csak Zsófi egyik korábbi mondását írom le gyorsan, ami valamiért mindig kimarad az aranyköpések sorából, holott nem mai darab. Hogy megoszthatom Veletek, azt pedig ezúton is köszönöm Éva néninek!

Zsófi mindent visz...

Oviban ebéd előtt kérdezi Éva néni:
"Gyerekek, ki az, aki látott már kínait?"
Az egyik kisgyerek jelentkezik, erre Dani tromfol:
"Én már kettőt is láttam!"
Zsófi erre: "Az semmi, én már ettem is!"
(Természetesen kínai kajára gondolt...)

Juhééééé!

Gábor ma végre levizsgázott, így a jövő tanév novemberéig nincs több izgalom és pánikszerű tanulás! Büszke vagyok rá, hogy ennyi munka és a család mellett helyt áll az iskolában is (a fél osztály megbukott már, vagy feladta), ráadásul a legjobbak közt van!
Bízom benne, hogy innentől egy kis lazítás jön majd: kevesebb munka és tanulás, nekem kevesebb egyedül-gyerekezés, és mindkettőnknek több alvás, na meg közös programok és nagy beszélgetések...