(És most nem a zenekarra gondolok...)
Azért van abban némi mazochizmus, ha egy olyan ember, aki elvből nem eszik késő este, jobbnál jobb gasztroműsorokat néz órákon keresztül...
Jamie: steak rostélyosból, rozmaringgal, grillrácson sült steak burgonyával...
Gordon: tésztában sült mustáros-fűszervajas lazac.
Múlt éjjel gyümölcstortákról álmodtam.
Jaj...
Ha a nyár, illetve a tél szavak utolsó betűit megcseréljük, értelmes szavakat kapunk. Bezonyám.
Az iskolai matekversenyen második lett.
Orsi csípője az ortopéd szakorvos szerint rendben van.
A blogom pedig új ruhát kapott ma.
Remélem, tetszik!
Akárhova megyünk, ha egy anyuka kezében zacskó, esetleg műanyag doboz nyílik, Ákos ott terem. Így volt ez tegnap a Népligetben is, ahol olyan anyuka és kislánya mellett sikerült biciklivel lefékeznie, akik tök ugyanazt ették egy padon ülve, amit mi is. Nem baj, ő akkor is odaáll, szépen néz, ha nem foglalkoznak vele, közli, hogy "Én is kéjek...!"
Én nagyjából itt érem utol (nem túl jó a kondim mostanság, tény), felmutatom az ugyanolyan zacskónkat, anyuka nevetve állapítja meg, hogy a másé mindig jobb (naná, én is pont így reagálnék), kérem Ákost, hogy köszönje meg, ő mondja is, hogy "Köszííí!", majd indulna tovább. Anyuka viccesen utána szól, hogy "Szivííí!", erre Ákos ledöbbenve megáll, és közli: "Nem vagyok szivi! Én Ákos vagyok!" Aztán köszönés nélkül elporzik.
(Igen, a modorán még van mit csiszolnunk.)
Amikor Gábor elviszi mellőlem Ákost, és próbálja elmagyarázni neki, hogy rosszul érzem magam, majd Ákos később az ölembe mászva megkérdi, „Anu, jobban lettéééél…?”
Amikor Orsi nem a feje fölött lógó színes játékokat nézi, hanem a Bátyjára bámul nagy szemekkel, Ákos pedig, miután felhívom erre a figyelmét, mellé hasal, „Itt a Petikönyv, nézd csak Orsi, itt mennek az antóóók!”
Amikor Zsófi és Ákos az ágyunkon hanyatt esőst játszanak, azon versengve, ki pattan vissza magasabbra, Ákos pedig számol, „Nééégy, hat, kettő, haaaminc, raaaajt!!!”, majd egyszerre hangzik fel, hogy „Nyeeeertem!”, de nem vesznek össze rajta, kinek is van igaza…
Amikor Ákos két cumival szerepjátékozik (másra nem használjuk őket, nem váltak be), a cumik köszönnek, bemutatkoznak, megtudakolják egymás hogylétét, hazakísérik egymást „Na jó, én hazamejek, én is mejek utánad, ez itt te hááázaaad? Najon szép!”, majd puszival elválnak, én meg magamban nevetek…
Amikor megkérem Zsófit, hogy míg befejezem a dolgom, szórakoztassa, vagy épp nyugtassa meg Orsit, és a saját hangsúlyaimra ismerek, ahogy beszél hozzá…
Oltári közhely, nyálas is, de ezekért érdemes élni.
A múltkor azt írtam, ha ünnep, akkor kirándulás. Nos, ha hétvége, akkor is. Általában. Ráadásul azon ritka hétvégék egyikét éljük, mikor Gábor szombat-vasárnap velünk van, se munka, se koncert, se családi összejövetel, se bevásárlás, 2 nap csak a miénk. Lelkesek is voltunk!
Zsófival még este az ágyba vitt reggeliről beszélgettünk, kérdezte, hogy szeretem-e (néha meglepnek vele). Itt az ideje színt vallani, ha már a szokásaimat nem ismerik, gondoltam… Kihangsúlyoztam, hogy a rám gondolást, a figyelmességet, az igyekezetet, ahogy Gáborral konspirálnak, azt nagyon szeretem, de nem bírok ébredés után enni… Azt mondta, ő bírna, és még soha nem vitte neki senki ágyba a reggelit… Nyilván ez volt ma reggel az első gondolatom, és persze a kivitelezés se maradt el (bár azt sajnos nem mondhatnám, hogy Zsófi még ágyban volt, ahogy azt sem, hogy 2 órán belül elfogyott a fél kiflije).
Ilyen előzmények után jutottunk arra, hogy ma irány Budakeszi, holnap pedig csak a Sportligetbe, vagy valami hasonló helyre látogatunk el, mert újra rosszabb időt jósolnak. Míg én készülődtem, a fiúk elszaladtak a Decathlon-ba akciós túracipőért - már harmadszor az elmúlt egy hétben, szóval a benzint is számolva már rég nem akciós, de mindegy.
Ahogy visszaértek, kezdetét vette Zsófi szokásos nyávogása, majd hisztije, mely minden családi program velejárója, megszokni mégse tudjuk valahogy… Miért oda megyünk, miért pont most, miért ebben a ruhában, abban a cipőben ő biztos nem, különben is sütni fog a nap, esni fog az eső, és nincs is ott semmi érdekes, a Vidámpark sokkal jobb lenne, nem jön velünk sehova, majd újra az elejéről az egész, sorrend néha változik, hangnem egyre drámaibb, mígnem oda jutunk, hogy kéri a bőröndjét, el is költözik innen…
Nem szépítem, majdnem megpofoztuk.
Az úton aztán rendben volt minden (naná, hiszen a Józsefet hallgattuk), de a kiszállást követően kiújult az egész konfliktus, kezdve azzal, hogy ő fázik. És bizony se mellény, se dzseki, se kardigán, mert ÉN NEM MONDTAM. Természetesen pisilni se volt ma még (délben értünk oda!), mert ÉN NEM MONDTAM. És ne üssön meg a guta. A fázós nyávogásból kialakuló vitával megint elvoltunk vagy 10-15 percig, ugyanazokat a köröket futva (fázom, tudom, hogy fázol, de sajnos nem tudok mit csinálni, majd a napon jobb lesz, de miért nem hoztunk nekem több ruhát, te miért nem hoztál magadnak, nem mondtad, miért kell mondani, nagylány vagy, még egyszer sajnálom, de én nagyon fázom, menjünk haza, majd a napon jobb lesz, stb…).
Eközben Ákos idesétált-odasétált, mindent megnézett, a görényt hollónak, az egerészölyvet patkánynak szólította (sok volt az új információ), a gólyáknak nagyon örült, azokat bármikor felismeri, a kacsákon jót mulatott, mert furcsa hangot adtak ki, miközben ittak - az egész gyerek csupa derű, vidámság, érdeklődés volt… Beszállt más gyerekek kópéságaiba, de egyedül is sokáig elnézegette a neki tetsző állatokat.
Miután Gábor szerzett egy húzós kiskocsit, amibe beleülhettek, Zsófi kedve is megjavult, bár sehol nem szállt ki állatokat nézni, még etetni se nagyon. Állítása szerint így se maradt le semmiről (szerintem az ő ingerküszöbe sajnos már magasabban van ennél). Egy kivétel azért akadt: az újdonságnak számító barnamedvék kifutójánál ő is kiugrott, hogy a többi gyerek példáját követve versenyt fusson a medvével. És le is győzött mindenkit. 
Míg a fiúk a tanya állatait etették friss szénával, addig mi magunkat: egy padon sütkéreztünk a kora délutáni napsütésben, és kürtős kalácsot rágcsálva beszélgettünk mi, csajok. Ahogy az már lenni szokott, Orsi ezt a programot is végigaludta. A parkolóban megetettem, addig a többiek megmászták a sziklafalat, aztán hazafelé megint József.
Jut eszembe, a parkolóőr megdicsért minket, amiért KOMOLYZENÉT hallgatunk, nem valami mai, számítógéppel 2 perc alatt összetákolt vacakot. Vajon mit mondott volna, ha az A-Punk koncertfelvétele marad a lejátszóban…?
Tudom, hogy lehetne olvasni is (szoktam majdnem minden nap végén, mikor ágyba kerülök), de azért az ember szívesen leülne megnézni egy filmet péntek este, pláne, ha már végigjárt egy bevásárlóközpontot, felhalmozott egy rakás friss alapanyagot, és ezekből 3 féle főtt ételt le is gyártott a hétvégére. És mit lát? Egyszerre 4 csatornán (AXN, RTL Klub, TV2, Viasat3) helyszínelnek, ami már csak azért se egészséges, mert egy 9 (sőt, igazából 8 és fél) éves gyerek még simán fent van ilyenkor.
De megtaláltam a legtutibb alternatívát: Jamie Oliver és Gordon Ramsay. Ők az én embereim. Éljen a TV Paprika.
(Megjegyzem, régi gasztroműsor-fan vagyok, lehet az Floyd, Nigella, a Két duci hölgy, a Guruló büfé, vagy éppen Rosemary... Azt megfigyeltétek, hogy bár az angol konyha SZERINTEM nem tud túl sok igazán jó ételt felmutatni, mégis ők viszik a pálmát a főzős műsorok terén? Ó, ezt még tudnám ragozni, de lassan hosszabb a zárójeles rész, mint maga a bejegyzés, úgyhogy majd máskor. Mert azért eszembe jutott pár angol finomság...)
Húsvétra Zsófi azt kapta a családomtól ajándékba, hogy magukkal vitték a Madách-ba a József, és a színes szélesvásznú álomkabát előadására. Megfejelték ezt műsorfüzettel, cd-vel, dvd-vel, ahogy illik, ezúton is köszönjük. (Külön jó, hogy a szereposztás nem egyezik, így Zsófi rögtön 3 verzióval ismerkedhetett meg.)
Korábban írtam már erről más musical vonatkozásában, úgyhogy nem árulok el titkot: közel két hete József-lázban égünk, még a kocsiban is ezt hallgatjuk, és mosogatás közben is ezt nézem. Említettem is anyunak, aki megkérdezte, hogy „Akkor már ti is egyfolytában azt énekelgetitek magatokban, hogy ne add fel, József…?”.
Hát nem. Nekem azok a sorok kúsztak be az agyamba, hogy „Szép vagyok, mint senki más, egy sétáló műalkotás…”. Úgyhogy én az önbizalom-tréninget is köszönöm, rám fért.
Most csak annyit szeretnék elmesélni, hogy citromot enni még akkor is nagyszerű, ha összehúzza az ember száját, és fél liter nyál csorog közben a pólójára,
illetve van, akinek azt is könnyedén megbocsátjuk, ha vigyorogva belehány a szánkba, miközben csókolgatjuk...
(Utóbbi eseményt azért nem kívánom fotóval dokumentálni.)
Tíz anyából kilenc és fél most azt hiszi, hogy MÁSÉRÓL fogok írni, pedig nem.
Harmadszorra eljutottunk oda, hogy NEKEM van bezzeg-gyerekem. Orsiról egyszerűen csak olyat tudok mondani, amivel akaratlanul is megforgatom a kést egy másik anya szívében, mert TÉNYLEG jól alszik, szépen eszik, nem sírós, és még azt is gyönyörűen viseli, hogy (kihasználva nyugalmát) ő néha csak a sokadik a sorban, ha öltözésről, fürdésről van szó, de az is előfordul, hogy az evéssel is várnia kell kicsit. Az ünnepek alatt feltűnt az is, hogy nem szeret annyira kézben lenni: míg a rokonok karjában csak vergődött, és végül már hozzám visszakerülve se érezte túl jól magát, széles mosollyal nyugtázta, amikor az ágyra fektettem, és csak fölé hajolva beszéltem hozzá, énekeltem neki.
Félre ne értsetek: végtelenül irritál, ha egy rokon (vagy szomszéd) néni felteszi a szokásos "És jó baba?" kérdést, egyrészt mert egyik újszülöttet se gondolnám rossznak, másrészt mert a jóság nálam nem egyenlő azzal, hogy csendben van, és anyuka nyugodtan nézheti tőle a Barátok közt-öt. De azért lássuk be, harmadikra nagy mázli kifogni egy olyan kiscsajt, aki mellett a másik kettőt nagyjából ugyanolyan színvonalon képes vagyok ellátni, mint korábban...! Illetve azt hiszem, ez nem is mázli, inkább szükségszerű, hogy Ő ilyen legyen...
... kirándulás.
Nem vagyok egy nagy növényszakértő, sőt, évente pontosan annyi dísznövényt sikerül kinyírnom, ahányat ajándékba kaptam (ettől még örülök, ha kapok, sőt, meghat a felém áradó bizalom, az új esély), gyakran vezet az utunk különféle parkokba, arborétumokba. Egyrészt lenyűgöz a hatalmas fák, a virágzó mezők látványa, másrészt kedvelem a zegzugos, de babakocsival is kényelmesen bejárható ösvényeket. Nem egyszer látogattunk el a gyerekekkel Alcsútdobozra, Bábolnára, Gödöllőre, vagy éppen Vácrátótra – ma ez utóbbit vettük célba. És rájöttünk, hogy bár Ákos még nincs 3 éves, már harmadszor babakocsizzuk-cipeljük-sétáljuk végig vele a parkot! Amikor először „járta be”, még Orsinál is kisebb volt (ő épp ma 10 hetes egyébként) – tehettük, hiszen Ákos nyár közepén született, így nagyjából egyhetes korától sétáltunk vele napi rendszerességgel.
Megállapítottam, hogy a növények teljesen hidegen hagyják, szívesen figyeli viszont a lepkéket, kedveli a hidakat, a barlangot, és bármit, amire fel lehet mászni. Zsófival egész úton szerepjátékozni kellett, és ha őszinte akarok lenni, én is hajlottam erre, csak én mást képzeltem el magamnak, magunknak… Nagyon szívesen élnék valami hasonló helyen! 
A kiadós, nagyjából 2 órás séta után természetesen Vácot se hagyhattuk ki – mióta tavalyelőtt felfedeztük magunknak, nem kérdés, hogy egy fagyizás, illetve séta erejéig muszáj útba ejteni.
A belvárosban Orsi már jelezte, hogy éhes (akkor már 4 órája aludt egyfolytában), így nem maradtunk sokáig, de ha most végignézek a családon, hát igazából elég is volt ennyi gyaloglás egy napra! Vissza kell még rázódni az aktív hétvégékbe…
Zsófi a nappali szőnyegén alszik, az aktuális rajzára borulva (furcsamód mégis betakarózva). Gábor a kanapén (persze állítólag nézi a filmet). Ákos még az autóban aludt el hazafelé jövet, így csak a dzsekit és a cipőt varázsoltuk le róla, majd letettük az ágyba. Orsi szintén visszaájult a hazaúton (közel egész napos alvás után), és még mindig a hordozóban szundikál.
De hogy én miért nem fekszem le...?!
