A bezzeg-gyerek

Tíz anyából kilenc és fél most azt hiszi, hogy MÁSÉRÓL fogok írni, pedig nem.
Harmadszorra eljutottunk oda, hogy NEKEM van bezzeg-gyerekem. Orsiról egyszerűen csak olyat tudok mondani, amivel akaratlanul is megforgatom a kést egy másik anya szívében, mert TÉNYLEG jól alszik, szépen eszik, nem sírós, és még azt is gyönyörűen viseli, hogy (kihasználva nyugalmát) ő néha csak a sokadik a sorban, ha öltözésről, fürdésről van szó, de az is előfordul, hogy az evéssel is várnia kell kicsit. Az ünnepek alatt feltűnt az is, hogy nem szeret annyira kézben lenni: míg a rokonok karjában csak vergődött, és végül már hozzám visszakerülve se érezte túl jól magát, széles mosollyal nyugtázta, amikor az ágyra fektettem, és csak fölé hajolva beszéltem hozzá, énekeltem neki.
Félre ne értsetek: végtelenül irritál, ha egy rokon (vagy szomszéd) néni felteszi a szokásos "És jó baba?" kérdést, egyrészt mert egyik újszülöttet se gondolnám rossznak, másrészt mert a jóság nálam nem egyenlő azzal, hogy csendben van, és anyuka nyugodtan nézheti tőle a Barátok közt-öt. De azért lássuk be, harmadikra nagy mázli kifogni egy olyan kiscsajt, aki mellett a másik kettőt nagyjából ugyanolyan színvonalon képes vagyok ellátni, mint korábban...! Illetve azt hiszem, ez nem is mázli, inkább szükségszerű, hogy Ő ilyen legyen...