Kis esti háborgás

Volt már, hogy a reklámokról írtam, de akkor inkább csak a szellemes, vagy éppen idegesítő voltuk került terítékre.

Napok óta háborgok viszont magamban azon, hogy a levesporokat a családi élet nélkülözhetetlen részeként ábrázolják, és hogy a felnövő generáció számára ez legyen az etalon. Anyu porból isteni finom, házias (mi a fene lehet az?) húslevest készít, együtt a család, apa korán jön haza, szeretem a testvéremet, és egyszer olyan leszek, mint anyu… Csak én már a húst is porból készítem majd… Tudom én, hogy ez a jövő, meg hogy az élelmiszeripar mekkora nagy biznisz, azt is értem, hogy a Föld egyre növekvő lakosságát nem lehet már jóllakatni tanyasi csirkével, mégis felhúzom magam rajta nap, mint nap, hogy ezt nem szükséges rosszként, hanem követendő példaként „kell” látni.

Nem vagyok álszent, mert bár a saját lányom szerint „cukormentes” vagyok, én is készítek olykor zacskós levest, félkész mirelitet, de lesülne a képemről a bőr, ha az ünnepi alkalmakra ilyesmit tálalnék fel, és a lányom ezért akarna rám hasonlítani…