Mondják meg az anyukáknak!

Talán rájöttetek sokan, hogy a bejegyzés címét egy Szabó Magda-regény ihlette. Ha nem, akkor most mondom... :)
És idézni is fogok belőle hosszan, hátha mást is ugyanúgy megérint, ahogy engem. Szabó Magda ezt utoljára 12 évesen tudta nálam elérni amúgy (nem az Abigél olvasása közben, bár azt is kedveltem, hanem a Születésnap c. regény egy mozzanatával).
Szóval a könyvet (Mondják meg Zsófikának!) értelemszerűen Zsófi kapta a névnapjára Andi barátnőnktől - azt hiszem, nyugodtan fogalmazhatok így. Én is szemezek vele már vagy 2 éve, de aztán mindig úgy gondoltam, hogy még korai. Szerencsére ő nem. Vagy nem gondolta elég hamar, csak otthon. És szerencsére tévedett.
Zsófi nekiesett, ahogy hazaértünk vele, én meg még nem mertem megkérdezni, vajon ő is élveboncolva érzi-e magát, ahogy én... Mert a hasonlóságok bizony nem merülnek ki annyiban, hogy a főszereplő kislány Zsófi, az apukája Gábor, az anyukája pedig Judit, neeem, közel sem!
Mostanában könyv nem igazán hatott az érzelmeimre, sőt, katarzist, vagy ahhoz közelítőt nem éltem át lassan 8 éve olvasás közben (ma is tisztán emlékszem az UTOLSÓ ilyen élményemre). Ebből még 20 oldalt se olvastam el, és tessék...
Bemásolom azt a részt, amin (először) sírva fakadtam:

„Apa nem szégyellte őt soha, igaz, hogy Apának nem volt kitüntetése, mint Anyának, és nem is beszélt a rádióban a gyereknevelésről. De azért mindig tudta, amit nem bírt kimondani, és ha nagyon komolyra fordult az eset, akkor bejött hozzá beszélgetni.
… és ő jött be hozzá Anyák napjának estéjén is, amikor kiderült, hogy elvesztette azt a sárga zsebkendőt, amelyet erre az alkalomra hímeztettek velük az iskolában. Zsófi nem tudott ajándékozni, a perselyét egy szóra kiürítette, ha arról volt szó, hogy örömet szerezzen valakinek, de sose bírt megszólalni, csak nyújtogatta vörösre gyúlt arccal az ajándékát, és pici korában, ha köszöntőverset tanítottak neki, eldobta a virágot, és sírva fakadt, mikor már a szavalásra került volna a sor.
Anyák napja olyan volt számára, mint a lidércnyomás, mert Anya szavakat várt tőle, vagy legalábbis verset, s ő mind odaadta volna a vérét Anyának, ha azzal meggyógyíthatta volna valami betegségből, de szavalni szégyellt, prózában sem bírt arról beszélni, mennyire szereti Anyát. A zsebkendő, amely úgy-ahogy megoldotta volna a helyzetet, mint Anyák napján kiderült, valahogy eltűnt a táskájából, s mikor Kató néni átjött ebéd után, s eldicsekedett a Marianne-tól kapott kézimunkával, ő meg csak ott állt, egyik lábával a másikat simogatva, Anya szemét elfutotta a könny, és azt mondta Kató néninek: „Zsófikának, sajnos, fejletlen az érzelmi élete.”
Apa este, mikor leült mellé, nem beszélt a zsebkendőről. Nagyapáról beszélt, akit Zsófi nem is ismert, milyen kemény ember volt, kevés szavú, szigorú, s mikor Nagymama olyan nagyon beteg lett, egyszer csak sírva fakadt az ágyánál. Ő meg Kató néni csak elhűltek, olyan érthetetlen és félelmetes volt, hogy sír, Nagymama meg felnézett, és mérhetetlen csodálkozással azt kérdezte Nagyapától: „Hát te szerettél engem, János?”
„Az emberek legtöbbjének folyton meg kell mondani, hogy szeretjük – mondta Apa -, vagy meg kell mutatnunk úgy, hogy megértsék, különben sok gondjuk-bajukban nem veszik észre.”
…
Anya a könyveit rakosgatta a másik szobában. Benyitott hozzá, nézte egy darabig. Anya még vékonyabbnak látszik ebben a fekete ruhában. … „Velünk valami borzasztó dolog történt – gondolta Zsófika – veled is, meg velem is.” Vajon megérti Anya, miért nyitott most be hozzá? Érzi vajon, hogy így még sincsenek olyan egyedül, mintha mindegyikük maga van a szobában?
Anya csak azt látta, hogy Zsófi ott áll a küszöbön, bámul rá, és eszébe se jut, hogy adogassa a könyveket, vagy kimenjen a másik portörlőért; nem segít semmit, csak néz. Lehet, hogy az apja, szegény, mégis tévedett, és nincs benne jóindulat, udvariasság, semmi? Irtózatos lenne! „Ha nem akarsz segíteni, felesleges nézned, hogy más hogy dolgozik” – mondta, és egy halom könyvet kiemelt a ládából. Zsófika sarkon fordult, visszament a szobájába. Visszaállt az ablakhoz.”
(Szabó Magda: Mondják meg Zsófikának!)