A koncertről

Na, ez az a bejegyzés, amit nagyon-nagyon szeretnék JÓL megírni* még mielőtt az élmény megkopik, de már megint (még mindig? vagy állandóan?) holtfáradt vagyok...
De ha csak azt írom, hogy óriási élmény volt, az nagyon snassz! Semmit nem ad vissza abból, amit igazából érzek.
A Roxette és én, ez valami érdekes dolog. Emlékszem, amikor idestova 20 (!) éve a Popcorn újságból kivágott dalszöveget tanulgattuk a Pretty Woman híres slágerére (orosz tagozatosként, aki magántanárnál németet tanult, igazi kihívás volt), meg arra is, amikor egy osztálytársnőm Marie Fredriksson-frizurát vágatott magának, mi meg irigykedtünk, mert akkoriban ez vagány dolog volt, pláne hetedikesként... Mi csak az övéhez hasonló leggings-ekig jutottunk. :)
Voltak kihagyások, volt, hogy kevésbé voltam széles látókörű és befogadó, ezért abszolút nem követtem a munkásságukat, de egy Roxette-dal hallatán azért mindig azt éreztem, hogy jó zene, szeretem.
Marie nőként is nagyon szimpatikus nekem, és ez a tegnapi este után még inkább kikristályosodott bennem. Az én szememben ő az ERŐS NŐ. Nem is "csak" azért, mert legyőzte a rákot. Megjelenésében is az. Hiába pici, vékony. Szerintem inkább szikár, és én kedvelem a szikár, izmos embereket. :)
Ami feltűnt a koncerten, hogy alig-alig mosolygott - és mégis nagyon pozitív jelenség volt. Néha kimondottan úgy viselkedett, mint aki meg van hatódva.
A zenekar tagjai úgy viszonyultak egymáshoz, mint a családtagok, és amit műveltek, az igazi örömzene volt. Közben fogalmazódott meg bennem az is, hogy ritka, amikor egy csapat egyszerre tud jól együtt zenélni, illetve kimondottan jó számokat írni. Sok az olyan együttes, akikben vagy az egyik, vagy a másik van csak meg.
Amikor megláttam az első plakátot (még télen), kijelentettem, hogy erre a koncertre elmegyek (a Szigettől eltekintve én sose voltam még ekkora koncerten). Gábor eleinte húzott vele, aztán márciusban megvette a jegyeket, és láss csodát, ő is remekül érezte magát (pedig cikizték a haverjai).
Azt a dalt teszem most be ide, ami a koncerten sajnos nem hangzott el, de nekem nagy kedvencem (biztos azért is, mert szeretem a reggeli szertartásokat).


Az "előzenekar" Tolvai Renáta produkciójával kapcsolatban nem akarok igazságtalan lenni. Nem voltam elájulva tőle, bár azt el kell ismerni, hogy a Crazy refrénjétől eltekintve kb. minden hang a helyén volt, és jól szól élőben a hangja. Csak hát kiabál, mindent erőből old meg, és ez az utolsó, SAJÁT száma közben jött ki leginkább. Az volt a leggyengébb tőle, na meg eleve gáz, hogy valaki csupa feldolgozással áll ki egy huszonéves zenekar elé...
Egy szó, mint száz, az jutott róla eszembe, amikor egy általam kedvelt (és drága) arckrémhez csomagolnak mondjuk egy szájfényt: ha oké a színe, akkor egye fene-alapon elhasználom, de pénzt azért nem adnék érte.

Más téma: megkaptuk ma Szilvitől a fotókat. Rengeteg van, jobbnál jobbak, így aztán elképzelhetetlennek tartom, hogy csak 4-5 darabot mutassak meg. Azt találtam ki, hogy a bejegyzésekbe igyekszem majd becsempészni egy-egy odaillőt, és amikor nincs mit írnom, teszek majd fel egy pár képből álló sorozatot is az egyes beállításokból.
Mára kettőnkről hoztam képet, ha már a bejegyzés is a közös programunkról szólt.


*sajnos ez nem igazán sikerült, de ha ezt is kitörlöm, végül ennyi emlékem se marad, és azt vettem észre, hogy bizony felejtek! még a nyaralások tényszerű beszámolóit is jó visszaolvasnom, különben azt se tudom, hol voltunk...