Nyaralós napló 3-4. rész (kicsit hosszú)

Hétfőn (a Balaton hideg vize miatt és Gica kívánságára) a balatonfüredi Annagora Aquaparkot vettük célba, és bár nekem semmi kedvem nem volt az egészhez, azt kell mondanom, ez volt a nyaralás fénypontja, különösen Ákos szempontjából (persze a többiekéből is, mert ők meg végigpróbálták a 12 féle csúszdát, de ezzel én nemigen tudok azonosulni). Több olyan medence is volt, ahova nyugodt szívvel bevihettem Ákost, mert a sekély vízben akár mászni vagy hasalni is lehetett, ráadásul a gyerekmedencék vizének hőfoka vetekedett az otthon megszokott fürdővíz hőmérsékletével. Míg mi pancsoltunk, Gábor és Zsófi egy kisebb dulakodás hevében leállította az egyik legnagyobb vízicsúszda működését, nem kis tumultust okozva ezzel – Zsófi nem mert lecsúszni, miután vagy fél órát álltak sorba kétszemélyes úszógumiért, ezért volt a cirkusz. Szerencsére mind a fent, mind a lent várakozók azt tudták csupán, hogy „valaki” megnyomta a vészleállítót, így a lincselés elmaradt. Ja, Zsófi lecsúszott egyébként, és másodszor már ő forszírozta a csúszdázást.



Este gyorsan megfürdettük és lefektettük Ákost, majd vacsorázni mentünk kettesben. Az apropó: 1998 augusztusában épp ezen a napon ismerkedtünk meg, tíz évesek lettünk hát így együtt! Nagyon jólesett sétálni, beszélgetni, nyugodtan megvacsorázni, és közben vagy százszor megjegyezni, hogy mi volt tíz éve ilyenkor… Hazafelé menet kitaláltam, hogy nézzük meg az egyik kisebb strandot, amiről napok óta sejtettük, hogy közelebb van hozzánk a nagy strandnál, csak a vasúti átjárót nem láttuk soha a kocsiból, így aztán most a Balaton partjáról, a sínek túloldaláról közelítettünk. Meg is lett az átjáró, csakhogy át kellett vágnunk egy erdősávon. Elindultunk, de semmit nem lehetett látni a fák közt, és bevallom, én féltem (ez valószínűleg meglepi azokat, akik ismernek, mert engem is meglepett, Gábort pedig még jobban). Visszafordultunk, de aztán Gábor azt mondta, ha annyi fény lenne, hogy sejthessük, hol az ösvény, akkor jobb lenne átmenni, mint visszamenni Szárszó központjáig, ott át a sínen, majd újra vissza a túloldalon még egy csomót. Végül a telefonommal világítottunk, de én csak akkor könnyebbültem meg, amikor kiértünk a rendes, kivilágított aszfaltútra. Utólag azért nagyon jó érzés volt, hogy rábeszélt, és megcsináltuk.
Ezzel a (nem) kis kerülővel épp akkora értünk vissza az apartmanba, amikor Gica hívott, hogy Ákos felébredt és nagyon hiányol már.

A kedd főként strandolással és vízibiciklizéssel telt, majd este az Alma zenekar koncertjét élvezhettük (így mulatnak a kétgyerekes belül-punk szülők a nyaraláson).
Mire hazaértünk, Gicáék azzal fogadtak, hogy Zeusz, a görög teknősük eltűnt a ház emeleti teraszáról. Tűvé tettünk szegényért mindent, éjszakáig kerestük a borostyán közt, a bokrok alatt, a szomszéd kertekben, majd ők hajnalban folytatták a keresgélést, de sajnos hiába… Másnap Gicáék körberakták dinnyehéjakkal a kertet, míg strandoltunk, hátha sikerül Zeuszt visszacsalogatni, de végül nélküle kellett hazaindulniuk. Ha már így alakult, reméljük, megtalálta és hazavitte valaki, akinél jó dolga lesz!

Hazafelé megálltunk Kenesén, hogy Eszter barátnőmékkel találkozzunk, és akkor most megint leírhatom, hogy sajnos nagyon ritkán találkozunk, októberre várja a babáját, és milyen jól áll neki, mennyire csinos, satöbbi, mert véletlenül ugyanúgy igaz rá is, mint Mártira volt… Eszterék kisfia ráadásul igazán különleges helyzetben lesz majd, egyrészt mert kivételesen lelkes nagyszülők és hihetetlenül édes unokabátyók várják, másrészt mert igazi nemzetközi családba csöppen majd: magyar anyuka, török apuka, mindez ki tudja, milyen országban… Azt hiszem, nagyon irigylem már így látatlanban is!
Remélem, nem bánják, ha az ikrekről és a leendő nagynéniről is teszek fel képet – egyszerűen nem tudom kihagyni…