Főleg munkából hazafelé.
De addig jó mindenkinek, míg ezek a szösszenetek (utálom ezt a szót!) csak piszkozatban léteznek!
Különben meg jól vagyunk. Minden rendben. (Legalább is ezt mondom mindenkinek, mert ez a rövid verzió.)
Hoztam ma este 6 db túrós batyut, hogy holnapra legyen reggeli, Zsófinak tízórai. Mire feleszméltem, Ákos és Orsi eltüntették az összeset...!
Orsi és Ákos első napjukat töltötték tegnap egy magánoviban, amivel a munkahelyem kötött szerződést, hogy megkönnyítsék a szülőknek a nyári bölcsi- és ovizárások időszakát. Messze van, családi házhoz képest rengeteg a gyerek (több csoportban persze), viszont nem kell fizetnünk érte, így kézenfekvő volt, hogy élünk a lehetőséggel.
Ákos jól is érezte magát - attól eltekintve, hogy egész nap nem pisilt - játszott, beszélgetett, evett is rendesen, és bár nem aludt, szépen elvolt a csendes pihenő alatt is.
Orsi állítólag egész nap nem beszélt senkivel, és amikor odaértem, az első szava az volt, hogy "menjünk", de az óvónők elmondása alapján nem volt azért rossz napja: evett (bár etetni kellett, ami szerintem nem történhetett kommunikáció nélkül), aludt, játszott...
Hazafelé kérdezgettük tőlük, mit játszottak és kivel. Orsi rávágta, hogy Ákossal játszott, de mi tudtuk, hogy csak reggel voltak egy csoportban egy rövid ideig, utána őt levitték a kisebbekhez. Mikor odaértem, egy vele egykorú kislánnyal ültek együtt a szőnyegen. Kérdeztem, játszottál kislányokkal?
Ő: Háááát, igen...
Én: És hogy hívták őket?
Ő: Háááát, Antalics Gellért KISLÁNYnak...
Később ugyanez zajlott az óvónőkkel is: Ákosét Dórinak hívják, Orsiét Antalics Gellért ÓVÓNÉNInek.
(Így már legalább látom, hogy az egész "hogy hívnak"-kérdés hol csúszott félre a fejében...)
Mellesleg délután a háziorvosi rendelőben vadidegenekkel közölte végigmutogatva minket, hogy én Orsika vagyok, ő Antalics Gellért Ákos, ő Antalics Gábor, ő meg Antalics Anya. :)
Úgy, hogy nem írtam.
Igazából ma se fűlik hozzá a fogam (dolgoznom kéne), de egyrészt már régóta ígérgetem többfelé, másrészt pedig legalább a nyaralást illene megörökíteni - elsősorban magamnak, mert az előző évek eseményeit visszaolvasgatva is mindig meglepődöm dolgokon... :)
Szóval volt a legutóbbi bejegyzésem óta számtalan program, iskolai, óvodai kirándulások, gyereknapok, bográcsozás, ballagás és évzáró (ballagásban nem voltunk érintettek), aztán egy hirtelen jött lehetőséggel élve az utolsó tanítási nap másnapján már Lellén is találtuk magunkat.
Rák jegyű lévén szeretem az állandóságot, és bár élvezem a felfedezést, nagyon kíváncsian, nyitottan járok be új, ismeretlen helyeket, számomra annak is van varázsa, ha visszatérhetek valahová újra meg újra, régi ismerősként. Megszokott útvonalak, strandok, éttermek, üzletek - szeretem!
Egy dolog alakult most másként, és ezt nem is bántuk: az időjárás.
Negyedik éve járunk ugyanide nyaralni, eddig mindig főszezonban, és még sose volt igazi strandidőnk! Most végre kijutott belőle, így az egész hét a Balatonban, illetve a strand medencéiben telt. Zsófi egyik barátnője is velünk tartott, aminek azért örültem, mert így neki is volt korban hozzáillő társasága, és egy-két konfliktustól (meg attól, mikor Zsófi olvasott) eltekintve folyamatosan együtt voltak.
Szép színünk lett, vízibicikliztünk, csúszdáztunk (a kicsik is!), jókat ettünk - nagyjából ennyi. A lellei part alig tud kevesebbet, mint egy jobbfajta, homokos tengerpart; gyerekekkel ideális. Ami nekem hiányzott, az a kirándulás, de kánikulában jobb volt így.
Mivel a hét egyik felében Gicáék, a másikban pedig Erikáék nyaraltak velünk, így Gáborral eljutottunk egy hajnali futásra, illetve kettesben vacsorázni is egyszer: durva, de számomra a futás volt a meghatározóbb élmény (40 perc, kb. 7 km, ennek egy része közvetlenül a parton). :)
Képeket egy következő bejegyzésbe teszek majd.
Mióta visszajöttünk, munka van keményen mindkettőnknek, így Zsófi nagyszülőknél, a kicsik oviban-bölcsiben, és ez így lesz a nyár legnagyobb részében. Tervezünk még egy hetet nyaralni augusztusban, de a körülbelüli időponton kívül minden nyitott kérdés még ezzel kapcsolatban.
Tegnap házassági évfordulós alkalomból moziba mentünk, a Mindörökké rock-ra.
Olvastam előtte, hogy Amerikában elég nagy bukta volt a film, a rendező személye se kecsegtetett túl sok jóval (engem nagyon taszított a Hajlakk c. film stílusa), de arra nem számítottam, hogy Pesten egy (trailer alapján jónak ígérkező) premierfilmet szombat délután hárman nézünk...
Talán a kihalt mozi is rányomta kicsit a bélyegét az egészre, de néha komolyan azt gondoltam magamban, hogy kimegyek a filmről.
Még szerencse, hogy (mivel este még koncerten is voltunk) csak ma írok erről, mert azóta kicsit meglágyultam, és hajlandó vagyok inkább a film tényleg ütős jeleneteire, meg a zeneileg jobb pillanatokra emlékezni, de azt kell mondanom, megint a trailer összevágói alakítottak igazán nagyot: sikerült úgy beharangozni a filmet, hogy hiába Adam Shankman neve, mégse gondoltam, hogy csak egy nagyon középszerű musical adaptációja lesz a film, olyan, három (!!!) totálisan érdektelen szálon futó cselekménnyel, amiből egy is közhelyparádé lett volna.
A musical, mint műfaj engem amúgy is irritál (pár esetben azért le tudom győzni a viszolygásom, hát ez nem tartozott közéjük), de egy-két jelenetet, dalt azért szívesen visszanézek majd a filmből. Egy-kettőt. A 123 percből.
Ha a nagyon egyértelmű musical-dalok kimaradtak volna (jellemzően szerelmes vernyogások a két nagyon szimpatikusnak szánt, emiatt totál semmilyen főszereplőtől), ha a cselekményben van egy kis igazi feszültség, és több hangsúlyt kap a korszak zenéje, atmoszférája, ez egy szuper film lehetett volna. A végletekig karikírozott szereplők, szituációk engem nem zavartak, sőt: jó jelnek vettem, hogy legalább nem veszik halálosan komolyan ezt a SEMMIT, ami köré kétórás filmet kanyarítottak.
Kár, hogy nekünk ki kellett fizetnünk...
(Visszaolvastam. Vajon mit írtam volna tegnap???)
Mivel a Facebook nem engedi közzétenni, itt osztom meg ezt a sorozatot, és ezúton is köszönöm Gicának a csodás fotókat!!!
