2008. május 30., péntek

Ákos cáfol!!!



Csak hogy ne legyen igazam, Ákos ügyesen labdázik (értsd: dobja nekem a labdát, ha odagurítom neki), a "Hol van apa/anya?" kérdésre a megfelelő irányba néz, 2 napja eszik (még mindig csak pár kanállal, de ez abszolút nem aggaszt, a lényeg, hogy ezt magától teszi, nem úgy kell a szájába trükközni egy-egy falatot), a békákat pedig következetesen "KA"-nak nevezi. Ha az ágyunk széle felé mászik, és nem szólok semmit, ő mondja, hogy "IGYA" (vigyázz!), és ha felfedezem, hogy valamit a szájába tett, a "Mi van a szádban?" kérdésre összeszorított szájjal vigyorog, majd gyorsan hátat fordít, és elinal. Hát mi ez, ha nem tudatos viselkedés? :)))

2008. május 29., csütörtök

Szülői értekezlet

Szó szerint, és átvitt értelemben is…

Szó szerint azért, mert megvolt a leendő elsősök szüleinek tartott első szülői értekezlet. Elhívtam Gábort is, több szem többet lát-alapon, hátha ő segít felfedezni a szabad iskolaválasztás alkalmából számunkra kiutalt tanítónő pozitív vonásait is. Nem szeretnék előreszaladni a történetben, de maradjunk annyiban, hogy nem jártunk sikerrel.
Nem túlzok, ha azt állítom, hogy a szülői értekezlet fénypontja a beszerzendő iskolaszerek listája volt, noha kétségtelenül fájni fog ez a pénztárcánknak. Mégis ez volt az egyetlen olyan fázisa a másfél órás összejövetelnek, ahol érezhető közelségbe került az iskolakezdés, és amikor megfogott a készülődés jóleső izgatottsága.
Napok teltek el a szülői óta, és én csak most írok róla, mert azt akartam, hogy letisztuljon valamelyest az élmény, hogy ocsúdjak kicsit a letaglózott állapotból, és objektíven tudjam megfogalmazni, amit gondolok.
Először is azt gondolom (jaj, de népszerű fordulat ez mostanság, kiváltképp politikusok szájából, igaz?), nem szerencsés a szülőkkel való ismerkedést rögtön rosszindulattal indítani, márpedig nekünk ebből kijutott bőven. Megtudtuk például, hogy a Házirendet otthon nem kiskapu-keresgélő alapállásból kéretik tanulmányozni, annak ugyanis minden bötűje szentírás! Aztán: beszélgessünk a gyerekünkkel – ha eddig ez nem is volt szokás otthon, legalább most vezessük be, hogy az iskola kapuját szeptemberben már ne antiszociális Mauglik lépjék át (bár ha így történne, majd ők nyesegetik a kölköket, hogy széééép egyformák legyenek). Egy iskolás gyereknek TUDNIA KELL köszönni, bemutatkozni, lakcímét elmondani, testvéreit felsorolni, késsel-villával szintidőn belül, mégis kulturáltan étkezni, valamint HALLGATNI. Ha nem, hát jön a metszőolló, gondolom. Ha nem akarjuk, hogy szegény napközis pedagógust elbocsássák, gyerekeink pedig mondjuk a negyedikes napközisekkel senyvedjenek egy tanteremben egész délután, akkor írassuk be napközibe a csemetét. De ha ezt megtettük (vagy nem tettük), nincs ám „jaj, meggondoltam magam”, illetve az sem működik, hogy csak úgy beállít kedves anyuka a porontyáért mondjuk fél háromkor! Háromnegyed négy előtt csak nagyon kivételes esetben vihető el a gyerek a napköziből, szóval ha nem vagyunk elég befolyásosak ahhoz, hogy naponta-kétnaponta produkáljunk bombariadót, atomtámadást, népfelkelést vagy földrengést, csak hogy Zsófit korábban hazavihessük, hát ezen is bőven van még mit átgondolni.
Szó volt róla a bemutató órák alkalmával, hogy augusztus végén egy napközis tábor keretében a gyerekek megismerkedhetnek egymással, így szeptemberben már nem csupa idegen arc közé kell beülni a padba. Én ezt nagyon kedves, gyerekbarát gesztusként értékeltem akkor. Mivel nem jelentkezett az iskolába „csak” 27 gyerek, ezt a tábort jó eséllyel nem rendezik meg – ennyit erről.
Voltak még szurkapiszkák (könyörgő hangnemben lettünk pl. felszólítva arra, hogy törődjünk már a gyerekünkkel délutánonként, hisz mégis csak a mi gyerekünk, illetve közölték, hogy az nem járja, hogy mindenkinek vannak jogai, csak a pedagógusoknak nincsenek), de ezeket én is igyekszem inkább elfelejteni szeptemberig. A legviccesebb momentum pedig az volt, amikor megkértek minket, hogy feltétlenül adjunk meg egy vezetékes telefonszámot, amin utolérhetnek minket majd vészhelyzetben, ők ugyanis nem tudnak mobilszámokat hívogatni az iskolából – mindezt a 21. században…! Elképzeltük, ahogy egy esetleges hasmenésre vagy kéztörésre gondolva beköttetjük most gyorsan a matáv-os (oké, tudom, hogy ilyen már nincs, szóval tékomos, júpíszís, akármilyen) vezetékes telefont, csak mert Rozika néni másképp nem hív fel minket, ha Zsófi fejest ugrik a bordásfalról – még szép piros telefonkészüléket is vizionáltunk mellé, ami egy íróasztalon áll majd, jelképezve az állandó forródrótos kapcsolatot AZ ISKOLÁVAL. Igen ám, de ki fogja őrizni??? Vagy ugorjunk vissza kb. 30 évet az időben, és adjuk meg az egyetlen, telefonnal bíró szomszéd koordinátáit, aki aztán majd loholva értesít, ha bármi történik? Tanácstalanok vagyunk!
Igen, sarkítottam most kicsit, tény, de ha figyelembe vesszük, mennyi negatív részletet nem ecseteltem (kezdve a tanító néni jellemrajzával), szerintem nagyjából korrekt voltam. Zsófi várja az iskolát, neki szimpatikus ez a tanító néni, ez a lényeg. És hogy 1-2 éven belül költözünk.

Átvitt értelemben pedig azért állja meg ez a cím a helyét, mert Ákosról is lenne mit írnom! Elsősorban szülőknek, még inkább olyanoknak, akiknek hasonló korú gyermekük van, vagy akik (minimum) kétgyerekesek. Persze szól ez mindenki másnak is, hiszen kommenteket úgyse nagyon kapok majd, de ha telefonon, e-mail-ben, netán személyesen reagáltok, az is nagyon-nagyon jó lesz!
Szóval elméletben tudom, hogy a gyerekeket nem hasonlítgatjuk egymáshoz, csak ezt igen nehéz kivitelezni, mert ha az ember azt mondja, hogy jéééé, a nagyobbiknak 7 hónaposan jött a foga, a kicsinek meg 9 hónaposan, ez ugye még nem bűn. És innen már észrevétlenül is átcsúszik a gyarló szülő abba, hogy a nagy ennyi idősen már ezt csinált, azt csinált, a kicsi bezzeg még sehol se tart…
Nem szeretnék ilyen lenni! De akaratlanul is elrágódom azon, hogy míg Zsófinak 10 hónaposan már szókincse volt, Ákosnál annak is örülnék, ha azt látnám, hogy legalább megért bizonyos szavakat. És nem gondolok én Ákosról semmi rosszat, csak bűntudatom van, mert a kettőjük közt lévő fejlődési különbségeket inkább az időhiányra, a foglalkozás hiányára vezetem vissza. Nyilván vannak egyéniségből, habitusból fakadó eltérések is, az pedig ősrégi, közhelyszerű megfigyelés, hogy a fiúk később kezdenek pl. beszélni, na meg 10 és fél hónaposan abszolút semmiről nem vagyunk lekésve, szóval nem az a problémám, hogy Ákos még nem szaval Pilinszkyt, dehogy… Sokkal inkább az, hogy mindent tép, mindennel csapkod, mindent széthajigál játék címén, és ha elveszek tőle bármit is, éktelen bömbölésbe kezd – az ilyen megnyilvánulásokban látom a célzottan vele való foglalkozás hiányát. Sokan azt mondják, hogy csak más egyéniség, meg azt, hogy fiú, de én ebbe nem tudok beletörődni! Ugyanakkor kedves, barátságos, bújós is, de néha tényleg kétségbe esem, amikor azt látom, hogy nem köti le semmi, és simán a fejemhez vágja azt a játékot, amit egy perccel korábban még elszántan igyekezett megszerezni.
Van ugye az a közszájon forgó „bölcsesség” (talán nevezzük inkább megfigyelésnek), hogy az első gyereknél az ember fertőtleníti a földre esett cumit, a másodiknál lenyalja, a harmadiknál a kutyával hozatja vissza – vajon törvényszerű ez? És ha igen, rendben is van ez így? Csak mert bizonyos tekintetben valami hasonlót tapasztalok nálunk, de én ettől egyáltalán nem érzem jól magam.

2008. május 28., szerda

Szövegek...

Újabb Zsófi-aranyköpések következnek, be kell látnom ugyanis, hogy ezerszer könnyebb és hálásabb feladat őt idézni, mint az én hülye felnőtt agyamból kiizzadni bármit is...

"A szó dallam nélküli szöveg."

"Nem bírom megtartani magam ezen a hepehupás ágyon, úgyhogy kitaláltam egy új tornamutatványt, aminek a neve pillanatgyertya. Nagyon nehéz ám, viszont az a jó benne, hogy a kezemet se kell a derekamhoz tenni."

A felszólításra, hogy törölközzön meg: "Ne már, apa, én ebben egyáltalán nem vagyok jó...!"

2008. május 27., kedd

Helyzetjelentés

Gábor még nem ért haza a próbáról, viszont egy ingatlanhirdetést még mindenképpen meg szeretnék mutatni neki, így aztán írok, hogy el ne aludjak!
Megint volt minden az elmúlt napokban-hetekben: kis betegség (Zsófinál, szerencsére csak gyomorrontás), kirándulás Gicáékkal (Budapesten élőknek mondom, hihetetlen jó érzés turistaként járni ezt a várost!), volt koncert is, aztán családi meg ovis programok – a határidőnaplóm nélkül nem is tudom összefoglalni ennek az időszaknak a történéseit!
A lényeg, hogy mind jól vagyunk, Zsófi aranyos, cserfes, Ákos újra vidám és csibész, ha minden igaz, jön a nyár, mi kell még…?

2008. május 26., hétfő

Halogatás...

Tudom, többeteknek is megígértem, hogy ma mindenképpen jön a következő bejegyzés (a kommentek száma alapján nem is gondoltam volna, hogy ennyien várjátok), de most inkább Showder Klubot nézek (noha az előző adások tapasztalatai azt mondatják velem, nem biztos, hogy érdemes)...
Bocsánat.

2008. május 10., szombat

Kezdem a listát!

Indítsunk egy igazi nagy klasszikussal, a Prince nevével fémjelzett Nothing Compares To You-val, Sinead O’ Connor előadásban. Elismerem, hogy eleve szimpatizálok a „fura nőkkel”, de ezt a számot akárkinek írhatta volna Prince, valószínűleg bárkitől megvenném.
Erről természetesen eszembe jut Enya és az Orinoco Flow – Gábort a világból ki lehetne kergetni vele! Az volt a kedvenc South Park-epizódja, amiben a fiúkat egy szobába zárták, és Enya hallgatására kényszerítették, hogy megértessék velük, milyen sivár egy öregember élete, aki már csak a halált várja – érthető, hiszen végre valaki az ő véleményét tükrözte, mellesleg engem is megnevettetve. Cartman-ék persze vették a lapot, és szívük szerint öngyilkosok lettek volna Enya hatására – én akkor is szeretem.
Váltsunk stílust, korszakot! Nagy kedvencem Santana és Rob Thomas közös dala, a Smooth a Supernatural albumról. Nem tudom megmagyarázni, de szexi, dögös, és mindig jó hallani – nyilván legkevésbé Rob Thomas énekhangjának van ebben szerepe…
Mára ennyit a populáris vonalról, és evezzünk az egyszerűség kedvéért alternatívnak nevezett vizekre (az agyamban már zakatol is: „alternatíííív, szomorúan látom, te is köztük vaaaagy” – na, ki tudja, ki ez???)!
Kezdetnek legyen mondjuk az Emil. Rulez! és a Zanga zanga c. szám (gy. k.: ez magyarul van!) – valahol a neten megtalálható egy tévéfelvételes verziója, na, szerintem az hatalmas!
Utána jöhetne a Satöbbitől a Richard Burton (de a Nagyszerű nagyvilágot is jó szívvel ajánlom, az legalább fent van a YouTube-on) – ha valaki hozzájut, és meghallgatja, azonnal rájöhet, hogy alapvetően nem a klasszikus szerelmes dalokra bukom (persze azért már itt is látszik, hogy vannak kivételek).
Most muszáj kicsit begorombulni, mert az Alvin és a mókusokat nem hagyhatom ki! Nagyon-nagyon szerettem volna mást írni, nem a Kurva életet (egyrészt mert vulgáris, másrészt mert mindenki ezt ismeri tőlük), de ha egyszer ez a legjobb?! És tudom, megint úgy tűnik, hogy ezzel semmit se mondok, de a régi, meg az új verzió egyaránt tetszik – az előbbi azért, mert már 10 éve is kedveltem, a második azért, mert egyszerűen jót tett neki az átdolgozás. Na jó, legyen tőlük még egy szám, amit legalább ennyire szeretek – ez az Eposz címet viseli.
Ha Alvin, akkor Prosectura-nak kéne jönnie, de őket egyelőre nem raknám a százba, noha jó pár számukat szívesen meghallgatom. Legyen inkább az Amorf ördögök, de mi is…? Talán a Muskátlis teraszokon – az már igencsak előrevetíti a most trendi Péterfy Bori-vonalat, de a Fapados űrutazást legalább ennyire kedvelem, és azt Zsófi is imádja, arról már nem is beszélve, hogy amikor Gábor először hallotta a(z akkor még Budapestnek nevezett) rádióban, rögtön az jutott eszébe, hogy nekem biztos tetszene. Azt nem tudta, hogy itthon megvan cd-n… :D
Na, ha a Satöbbitől is beleszámolom mindkét dalt, akkor a százból tízzel meg is lennénk – lehet emésztgetni, én pedig alkalomadtán folytatom.

2008. május 9., péntek

A száz legjobb dal elé

Mivel az éjszakát viszonylag jól töltöttük, már ilyesmikre is van időm és energiám...

Egyszer már említettem, hogy gyakran gondolkozom azon, melyik száz dalt venném fel a saját toplistámra. Egy ideje fejben szerkesztgetem is ezt a listát, és mivel a bejegyzéseim jelentős része úgyis a zenéről szól, hát néha szemezgetek majd belőle az érdeklődők (és a kevésbé érdeklődő, ámde lelkesen olvasó családtagok, barátok) örömére. Előrebocsátom, hogy a százon belül már képtelen lennék sorrendiséget megállapítani.
A Ki mit tud?-os zsűrik szónoklatainak jól bevált kezdő mondatával élve nincs könnyű dolgom, mert gyakran az az érzésem, száznál jóóóóval több kedvenc dalom van – elég, ha arra gondolunk, hogy egyes előadóknak, zenekaroknak szinte a teljes életművét ide sorolnám szívem szerint, a rengeteg zseniális egyslágeres bandáról (én egy slágert se tudnék írni, szóval igenis azok!) nem is beszélve… Na de majd szigorúan válogatok!
Bizonyos dalok esetében nem feltétlenül az eredeti verziót preferálom majd, de igyekszem feltüntetni a szerzőt és/vagy az eredeti előadót is. Ja, és már most tudom, hogy néhány szám elsősorban a klipje miatt kerül(t) fel a százas listámra – ez talán nem korrekt, de b@sszus, az én listám… :D
A véleményeket, megjegyzéseket pedig jobban várom, mint valaha! (Még akkor is, ha csak annyit fűzöl hozzá, hogy a Last Christmas MEEEEEKKKORA GÁÁÁÁZ…!)

2008. május 8., csütörtök

A karomban álmodik...

Komárom óta zűrösen telnek a napjaink. A gond már anyuéknál elkezdődött: Ákos napirendje a sok jövés-menés, a szokatlan hely, az idegen arcok miatt totálisan felborult, erre rásegít a fogzás is, és úgy láttam, mintha a személyisége is megváltozott volna – a mindig, mindenkire mosolygó, huncut kis csibészből rémült, folyton belém bújó, sokat síró, igazi „baba” lett. Már negyedik napja vagyunk itthon, de a helyzet még mindig ugyanaz: a legkisebb sikertelenség is türelmetlen sírást eredményez, a fáradtság szinte állandósult, az alvás mégse megy – az egész napunk csak sírás, feszengés, nyávogás, bújás, cici, ringatás, majd néhány percnyi ájult állapot után sírva ébredés körforgásában telik. Éjjel már arra gondoltunk, azt is hatalmas kegyként értékelnénk, ha egyetlen órát alhatnánk megszakítás nélkül, mert még ez sem adatott meg. Miközben Ákost ringattam, hitetlenkedve gondoltam a féléves kora előtti időszakra, amikor csak elvétve igényelt engem este fél kilenc, és reggel fél hét között…
És aztán olyasmi történt, amit féléves kora előtt épp emiatt sose láttam (és azóta is ritkán): elmosolyodott, majd nevetni kezdett, ott, a karomban, álmában. Félholt voltam, rettenetesen fázott a lábam, mégse bírtam letenni még jó sokáig – kiélveztem, hogy végre nem fél, nem feszült, nem dühös… Mert lehetek bármilyen fáradt, a legfőbb gondom mégis az, hogy Ákos mostanában nem érzi jól magát. Reméljük, csak átmenetileg.